Szokták mondani, hogy csak az öregszik meg, aki megéri…
Hadd játsszam a szavakkal: „megéri” megöregedni, ha az ember mer szépen élni.
Befejeztem egy könyvet. Vagyis egy könyv kéziratát. A pontosság kedvéért: a sajátomét. Az ilyesmi mindig ünnepélyes pillanat. Annak kéne lennie, de semmiféle ünnepélyességet nem érzek. Ülök a kamrában, nyári délelőtt, csend. Kiszabadítok egy kék fadongót a pókhálóból. Éktelen zümmögéssel indul neki a felhőtlen égnek. Az ilyesmi mindig jóleső érzéssel tölt el. Ha nem lettem volna itt, addig vergődik a pókhálóban, míg el nem pusztul. Ebben az évben a rózsabogarak ellepték a kamrát, legalább ötvenet vittem ki a kertbe. Az mindig szép pillanat, amikor feldobom a rózsabogarat, és nem hullik le a fűbe, hanem azonnal repülni kezd. Olyan, mintha ilyenkor összebeszéltünk volna: én feldoblak, te pedig pontosan akkor, amikor épp zuhanni kezdenél, felemelkedsz. Mintha egy aranyló ív maradna utána a levegőben.