Játszóterek dicsérete

A napfény, ahogy fel-felvillan a lombok között. A szellő, ami az arcot simogatja. A csend, ami ilyenkor uralkodik. Budapesten kevés jobb hely van a forró nyári hétvégéken a játszótereknél. Főleg, ha arra gondolunk ilyenkor a kiürült, csendes nagy­városban, hogy éppen eközben mások a sztrádán aszalódnak a szokásos dugóban. 

Nyilván amíg nem vagyunk kisgyerekes szülők, nem járunk játszótérre – fiatalabb korunkban leginkább a látókörünkön és a felfogóképességünkön kívül vannak ezek a hol zsibongó, hol csendes gyerekkertek. És amíg fiatalok vagyunk, nyári hétvégéken a legkevésbé sem akarunk valahol csendben és egy helyben ülni. Bezzeg kisgyerekes apaként és anyaként! 

Érdekes, hogy a játszóterek milyen kései ideái a polgári társadalmaknak. A második világháború előtt Budapesten is csak mutatóban, kísérletképpen voltak játszóterek, a szocialista korszak megoldásai pedig valószínűleg régi szülők és gyermekek rémálmait idézik fel, a vascsöves játékoktól a kemény betonaljzatig, ami nemigen felel meg a mai EU-s szabványoknak, és ezt sok gyermek fogacskája bánhatta, a kéz- és lábtörésekről nem is beszélve.