A kertember 14. – Séta

Gyönyörű ez a kert, na, állapítja meg újfent a kert­ember. Nem büszkeség dagaszt keblet közben, inkább boldogság. Léptei éppenhogy csak csikorognak az ágyásokat elválasztó kavicsos ösvényeken. Halkan. A halkan járás előnyei felbecsülhetetlenek. Van olyan jó, mint a hülye járás. Segítségével példának okáért egészen közel lehet merészkedni a kert végében tartózkodó őzekhez. Esetleg fácánokhoz. Az itt lakó fácánházaspár, nevezzük őket Kokasnak és Leveskének, aztán mégis szomorúságot okozott. Egy reggelen tollcsomó jelezte az éjszakai látogatót. Más nem, de a kertember azóta nem látta őket, holott már egyre közelebb merészkedtek, akár a gólyák az uzsonnázó traktoroshoz. A nyomokra a szalmabálák közelében bukkant, és nem volt kedve belőlük egy újabb tollat tűzni a kalapjára. Merthogy gyaníthatóan nem csak afféle elhullajtás történt. Az önszándékosság tehát erősen megkérdőjelezhetővé vált, és akkor meg inkább nem, ráadásul a hangjukat jobban szerette, szépen illeszkedett a harangszóval elegy reggeli ébresztőhöz. De hát ez van. A természetet totál hidegen hagyja a kertember néha valóban szentimentális természete. De ha már természet, az anya is, ahogy azt gyakran a neve elé biggyesztjük. És káprázatos egység. Közösség mintegy. Szintén a bálák környékén történt, hogy a kertember lehajolt, és felemelt egy fél dióhéjat, amiben egy fél dió pihent, abból pedig egy pilincka nézelődött az égszínkék égbolt irányába. Na most a környéken egy darab termő diófa sem található, csupán a kertember csemetéje, ami egy másik tündérkertből származik. A gyümölcsöket a dolmányos varjak hordják a kertbe, amikről-akikről még mindig túl keveset feltételezünk. Azt viszont már megállapította a szélsebesen fejlődő tudomány, hogy jártasak az eszközhasználatban, és többségük még látta Kossuthot, de minimum Horthyt. És ekkor a kertember „De hisz ez egy magonc!” felkiáltással felkapta a képződményt, és üstöllést el is helyezte egy cserépben. A mutatvány óta már a háromszorosára nőtt. És ősszel majd kimegy a földbe, a bálákhoz, a varjak közé, ahonnan jött. „Így megy ez”, hogy mint oly sokszor, ismét Mr. Vonnegutra tegyünk egy bátortalan utalást. De azt is kijelenthetjük, hogy amennyiben igaz a mondás, mely szerint aki diófát ültet, az bízik a jövőben, akkor a kertemberben túlteng a bizakodás. Holott nem. Na mindegy is. Viszont és ugyanakkor a veteményesbe beágyazott virágok szünet nélkül elkápráztatják. Levendulák, büdöskék, körömvirágok, sarkantyúkák, mézvirágok tündökölnek a san marzano és roma paradicsomok között. A kertember nem titkoltan italomán. Minden, ami olasz. Viva, Marco Rossi! Tavaly például életében először elment Umbriába. Zarándoklat, mi más. Valamint választás. Már a tekintetben, hogy abból a pénzből legalább egy kis időre viszonylagos biztonságba helyezi magát, vagy belevész a megszokott bizonytalanságba. Beleveszett, de ha most itt a kertben váratlanul megjelenne Francesco, és együtt haverkodnának a madarakkal, és közben megkérdezné, hogy megérte-e, hát nem habozna a válasszal.

Az van még, hogy idén tagadhatatlanul a leanderek a menők, fasorrá képezték magukat. Esőcseppek a szirmokon. Csuda. Ezt gondolja a kertember. A kertben lett egy fürdőszoba is, liliomokkal ölelve, belelóg egy fügefa ága. Kidobott holmikból készült, köztük egy rozsdaette öntöttvas kádból. Csiszolás, festés, alapzat nagy méretű, betűs, bontott téglákból. Nem ronda, na. A vizet felmelegíti a nyári meleg. De ősszel sem ijednek meg, jár hozzá egy fatüzeléses bojler, a tervek szerint azt is felújítják saját kezűleg. Majd és talán.  Addig is a kertember belefekszik abba a gyönyörű kádba, felrakja a lábait a peremre, és már csak egy rajztábla hiányzik keresztbe a málnáknak, és ahhoz, hogy majdnem úgy nézzen ki, mint Herr Hundertwasser, és lefesse azt a kialudt vulkánt a kert végében. Ő meg persze kialvatlan, és ettől titokzatos. A mások számára hozzáférhetetlen álmaiban éldegél, és a mikrovilágában. Azt mondja most: „Jézus Máriám, úgy nézek már ki, mint egy vidéki márki, vagy még inkább mint a saját nagyapám, mínusz gondozott bajusz.” Ül itt a kertben maga elé bámulva, a cigi a körmére ég, és minden oka meglenne az örömre, de végül minden elmúlik. A kertet felveri a gaz, a könyveket megeszik az egerek. Egyet ma is ki kellett tessékelnie a nyári konyhából, hogy ne tunyuljon tovább, gyerünk napozni!