Politológusok napja ez. Bár komoly összeget tennénk arra, hogy Silvio soha az életben nem állt szóba egyetlen politológussal sem. Unta volna. Mégis mindenki róla beszél most – „szakmailag és emberileg”– de mindenesetre szakértőileg. Sokan felidézik karrierjét, kormányalakításait, harcait a „független” bíróságokkal, bátor külpolitikáját, remek kapcsolatát Magyarországgal. Nagy a kísértés, hogy a sok Wikipédia-alapú méltatás láttán belecsússzunk egy igazi szakértői pózba, és feltárjuk, valójában miben volt zseniális a harmadik kormányalakítás előtti politikai manővere, vagy 2001-es médiakampányának mely elemei voltak valóban forradalmiak. Csakhogy a sok szakértés közt elvész a lényeg, a Berlusconi-jelenség lényege. Méltóbb, hogy erről beszéljünk.
Van egy rendező, aki totálisan érdektelen, ennek megfelelően kapott már Oscart, nevét leplezze jótékony homály. Ám az Oscarért, így vagy úgy, meg kell dolgozni, és ő dolgozott is becsülettel. A filmtörténet három legaljasabb filmjét készítette az életrajzi műfajban: Giulio Andreotti, Silvio Berlusconi és XVI. Benedek pápa voltak a célkeresztben. Ez a három film azokról szól, akik egyáltalán, valaha is számítottak az olasz politikában. Másokkal minek foglalkozni, nem költséghatékony. Mert ha e három oszlopot megrendítjük, tárva a kapu a Progresszió előtt. Benedek pápa Európa minőségének, eleganciájának ikonja. Andreotti az európai politikus prototípusa, politikus olyan értelemben, ahogy az Macchiavellitől Cavourig szokás volt, aki nemcsak posztolgatott, hanem a kapcsolatok és rendszerirányítás művésze volt. Igen, annak a kornak a szimbóluma, amikor a jobboldalnak még hatalma volt. Bizony. Andreotti idejében az európai politika úgy működött, ahogy ma is működik a világban bárhol, Európán kívül: amit mondasz, amit teszel, azért vállalnod kell a felelősséget. Amikor ezt a konzervatív hatalmat kikezdte a korszellem, Európa lehanyatlott, az olasz politikában jöttek a professzorok („a bolognai egyetemé minden érdem”), az européer torinói technokraták, a szandálos forradalmárok a vörös Toscanából. És ekkor jelent meg valaki, aki az echte balos fegyvereket ellenük fordította, hogy levegőt sem kaptak a morális felháborodástól: de hiszen a média a miénk, a szórakoztatóipar a miénk. De hát ez így nem ér, Silvio!