„Már csak a Szentlélek tartja...” – Ki a Szent Lélek?

***

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” – könnyű az együgyűeknek, nem gondolkodnak, ezért nem is őrlődnek az élet bonyolultságán, ehelyett szent tudatlanságban szépen besétálnak a Mennyek országába... – Számomra mindig furcsa volt, hogy ezzel az értelmezéssel miért elégednek meg sokan, miért gondolják, hogy Jézus így értette. Mert nem így értette, Jézus nem így beszélt – és nem így gondolkodott – az emberekről.

– vagyis a Hegyi beszédben elhangzott megállapítás nem az értelmi képességekről, a lélek minőségéről, hanem a szellem felismeréséről szól: azokról az emberekről, akik belátják, hogy az élet végső kérdéseiben a képességeik végesek, ezért – mint egy utcán ülő nincstelennek az adományra – szükségük van Isten Szellemére.

Felismerni, hogy rá vagyunk utalva Isten Szellemére – ezt az igazságot több ezer éve kutatja az ember, és nem volt olyan kor, sem olyan korszellem, amely ezt a felismerést végképp el tudta volna törölni, az ember személyiségéből ki tudta volna iktatni. Talán azért nem, mert ezt a keresést maga a Teremtő kódolta bele az ember szellemébe.

Nem véletlenül írtam Szellemet Lélek, illetve szellemet lélek helyett, ugyanis éppen a fenti példa mutatja, mennyire fontos, hogy az eredeti jelentés szerint értsük, mit mond az Írás. Bár a magyar nyelv a szellem szón az értelmi, intellektuális viszonyulást érti, a bibliai nyelvek, a héber és az ógörög az értelmet az érzelmekkel és az akarattal együtt a lélek (nefes / pszükhé) tartományába helyezik, és elválasztják a személyiség azon részétől, amelyet magyarul talán

(Nem véletlen, hogy az Ószövetség szerint a teremtéskor Isten az anyagból formált testbe „belelehelte” a szellemet, így lett az emberré; az Újszövetségben pedig Jézus a Szent Lelket „szélhez” hasonlítja, amely arra fúj, amerre akar.)

Az ember a szentírási kijelentés szerint tehát három részből áll: a szellemből, a lélekből és a testből. Az alkotóelemek közül egyedül a szelleme isteni eredetű, – ahogy fentebb írtuk – azt Isten lehelte bele az első emberbe, Ádámba, és azóta is minden fogantatáskor Isten leheli bele a megfogant embrióba.

„Isten szellem” – állítja a Szentírás, és ekképp a Szent Lélek is pontosabb leírással Szent Szellem (a héberben Rúach HaKados (tehát nem nefes (lélek)), az ógörögben Pneuma Hagion (tehát nem pszükhé (lélek)). Amikor Jézus arról beszélt, hogy Istent „szellemben” (pneuma) és „igazságban” kell imádni, akkor arra (is) utalt, hogy

a fizikai világhoz kötött érzek(szerv)i test nem tudja észlelni, de a lélek funkciói sem: Istent nem lehet felfogni értelemmel, nem lehet befogni érzelmekkel, és nem lehet megismerni úgy sem, hogy ezt az emberi akarat csak úgy eldönti. Az emberi szellem képes Istent megismerni – a szellem képes felfogóképessége, az intuíciói vagy a lelkiismeret (a szellem isteni értékrendet hordozó jelzőkészüléke) segítségével kapcsolatba kerülni a Teremtőjével.  

Ehhez a találkozáshoz azonban az emberi szellemnek „élnie” kell, ugyanis Isten „él”. Mindannyiunk közös tapasztalata viszont, hogy a szellemünk, lelkünk nem automatikusan jelzi, hogy „van Isten”, nem ezzel a tudattal fejlődik a személyiségünk a kisgyermekkorból a felnőttkorba, sőt, inkább a transzcendenssel kapcsolatos bizonytalansággal. Az Írás tanúsága szerint

azért nem képes a Teremtőjéről tudni, illetve Őt felismerni, megtalálni, mert a bűn állapota (= az Istentől való elválasztottság állapota) miatt „halott”, vagyis ha Isten magától nem ad jelt magáról, akkor az emberi szellem önmagában az isteni dimenzió kitapintására érzéketlen.

Ez a Biblia által leírt diagnózis az ember általános állapotára vonatkozóan, a terápia pedig a megváltás lett: Isten a Fiát küldte el, hogy emberként megfoganva, megszületve és felnőve átélje az ember minden örömét, mélypontját, kísértését, fájdalmát, szorongását, korlátoltságát, kiszolgáltatottságát, egészen a bűnözők római kori halálneméig, a kereszten történt kivégzésig (és egyébként a pokolba való három napra való leszállásig).

– nem követett el harmincvalahány évig tartó földi élete során bűnt, ezért bűntelenül halt meg, pedig az Írás kijelentése szerint aki nem követ el bűnt, arra nem hat a halál. Hogy rá mégis hatott, az azért volt, mert nem a sajátjaiért halt meg, hanem a másokéiért – a mi bűneinkért. És miután Isten a halálból testben feltámasztotta, ezt az újra már meghalni nem képes, örökkévaló isteni életet adja mindazoknak, akik a megváltásban, ebben a „sorscserében” hisznek: elfogadják hittel, hogy Jézus meghalt a bűneikért, cserébe megkapják Jézus életét.

Ez az evangélium. A Messiás kiiktatta a bűnt az útból, hogy Isten és az emberi szellem között a vétel újra létrejöhessen. És ezen a ponton van szükség a Szent Szellemre,

Ő támaszt hitet a kereső emberi szellemekben Isten iránt. Ő a Segítőnk, a Vigasztalónk, a Pártfogónk (Paraklétosz = védőügyvéd), Aki felmentő ítéletet kér ránk, szemben a Vádlóval (Diabolosz = ügyész), aki folyamatosan vádol bennünket. A Szent Szellem a Szentháromságnak az a Személye, Aki jelenleg itt, közöttünk tartózkodik a Földön – az Atya ugyanis fent van a Mennyben, a Fiú (a Jézus személyében emberré lett Krisztus) a halála és feltámadása után testben szintén oda vitetett fel.

Aki meg akarja ismerni Istent, az jelenleg a Szent Szellemen keresztül tudja ezt megtenni – „jobb nekünk így”, mondta erre Jézus, hiszen az Ő szolgálati éveihez viszonyítva jelenkorunk előnye az, hogy

„A „Szél” ott fúj, ahol akar”.

„Már csak a Szentlélek tartja...” – szól a mondás, amely azt sugallja, hogy az ominózus tárgy azért egyszer majd szét fog esni, el fog szakadni, ...stb. – pedig éppen ellenkezőleg: a Szent Szellem Isten, bármit megtehet, hatalma végtelen. Nem egy energia, nem egy teológiai képzet és nem is egy jelkép, hanem saját kijelentése szerint – hiszen a keresztény hit szerint éppen Ő ihlette a Szentírást – Isten Szelleme, az a Szellem, Aki feltámasztotta Jézust a halálból, és Aki az erejével mindent fenntart az univerzumban.

Pünkösd ünnepén érdemes ezeket a tényeket figyelembe venni, hogy más távlatokban nézhessünk saját hitünk céljaira. Hiszen a Szent Szellem Isten szívünkbe helyezett „záloga”, „előlege” (Ef 1:14), azt a világot várjuk, amelynek előhírnöke Ő.

--

Nyitókép: Pascal Pittorino / Biosphoto via AFP