„És akkor most eltűnünk hirtelen?” – kérdezte még

A bevonzásokat választjuk. Véletlenek nincsenek. A véletlen az, amikor Isten tüsszent egyet, és néhány másodpercre könnybe lábad a szeme. Nem véletlen tehát, hogy ez itt most az ötvenhatodik epizód, amit rögzítenem adatott a kertember életéből. Lehetne az ötvenhetedik is, de nem az. 

A napokban ismét összefutottam vele. Illetve hát meglátogattam, ahogy havonta szoktam, nagyjából öt éve már. Úgy tűnt, nincs túl jó passzban. A rosszul záródó kaput babrálta. A perzselő napsütés ellen egy néhol már szakadozott panamakalapot viselt, a szalagjába madártollakat tűzött, amiket a kertben talált. Fácán, varjú, balkáni gerle. A kalapot még a múlt században készítették Ecuadorban, kézzel. „Ugye nem akarsz lelépni? – kérdeztem – Nem hagyhatsz cserben.” „Nem hagylak – válaszolta mosolyogva –, tudod, olyan ez, mint a Fradi-szív, feladni soha.” „Küzdeni mindig” – tettem hozzá a jelszó elejét. 

„Mert aztán ki tudja, mi lesz?” – kérdezte bánatos kutyaszemekkel. „Mert aztán ki tudja, mi lesz” – válaszoltam. A Tündér-tónál megálltunk. Vajazókés – jutott eszembe –, a végén már azzal kaparták méretre a medret, majd hetekig hordták a köveket. „Ezek újak” – böktem egy fess eukaliptuszra és egy ugyancsak dekoratív citromfára. „Igen, ajándékok” – jött a válasz. A fügék már szépen gömbölyödtek, a tövig visszavágott leanderek kezdtek ébredezni a májusi fagyhalálból. Az egyik babérmeggy függönyt gyártott magából a kerti zuhany elé. 

Mennyi munka, mennyi szeretet! – sandítottam a kertemberre, de nem mondtam ki azonnal. Aztán meg mégis. Voltunk és vagyunk olyan viszonyban, hogy néha beüljünk az utolsó padba az érzelmek iskolájában. Úgy fél évtizede lehetett, hogy egy reggelen meggondolatlanul belenéztem a tükörbe, és Dorian Gray arcképe helyett immáron az idősödő Szabó Lőrinc tekintett vissza, a tükrön túl pedig, a háttérben a szunyókáló vulkánnal egy másik arc, szakasztott mása az enyémnek. Doppelgänger – futott át az agyamon –, a génjeink egy része alighanem azonos. Esetleg önazonos, vagy mi. 

Mint hamarosan kiderült, nem csupán a külsőnk hasonlított egészen mindkettőnk megtévesztéséig, de ugyanúgy gondolkodtunk a világról, annak száz bajáról és az élet csodájáról. Legalább nem kellett parttalan vitákba bonyolódni. Az idő, annak ellenére hogy nincs is, nagy kincs. Meg kell becsülni. 

„Kurva sok darázs van, meg hangya és poloska és rettenetes szárazság, de egyébként minden rendben” – mondta a kertember, amikor magára hagytuk a csinos citromfát. Lent, ahol a kert eléri a mezőt, kiégett a fű és a gaz, néhány mindenre elszánt gyomcsoport jelezte csupán az ellenállás sejtjeinek jelenlétét. Októberre kizöldül megint minden. „A természet nem túl érzelgős, teszi a dolgát, és tök mindegy neki, hogy élsz benne vagy halsz” – jegyezte meg a kertember. Valahol a távolban felnyerített egy ló. A kertember macskái, Cirmos és Don Egérió előbújtak az üdvözlésemre egy bokor alól. „Mindjárt beérik a fekete berkenye” – mutattam a macskáknak enyhet adó bokorra. A macskákat vakargatva hallgattunk egy darabig. 

„Népszerű lettél – mondtam a rövid szünet után –, olyannyira, hogy a piacon, ahová kijárok, engem szólítanak kertembernek, azt hiszik, én vagyok te.” „Miért, nem?” – kérdezte a kertember mosolyogva. „De, tulajdonképpen igen – válaszoltam magamra erőltetve egy tűnődőnek tűnő arckifejezést –, hasonmás kiadás, fakszimile.” „És akkor most eltűnünk hirtelen?” – kérdezte még. „Talán – feleltem –, mindenesetre egyelőre úgy fest.” „Miért, ártottunk valakinek?” – érdeklődött tovább. „Azt nem hiszem – mondtam némi gondolkodás után –, de ez igazából nem érdekel senkit. Sötét idők érkeztek fekete kapucniban, és az árulók nyitva hagyták nekik a kertkaput.” 

„Üzenünk még valamit?” – nyaggatott tovább. „Ezeknek? Minek?” – kérdeztem vissza. „És a gazdagoknak?” – kérdezte. „Egyenek pénzt” – válaszoltam. „A szegényeknek?” – lovallta bele magát a kertember. „Feladni soha” – mondtam egyszerre harciasan és bizonytalanul. „A kertészeknek?” – érdeklődött tovább. „Keljenek fel a kelő nappal” – feleltem. Leértünk a veteményesbe. A kertember leszedett néhány szem paradicsomot, korait és san marzanót és egy zöldpaprikát. „Kenyér van itthon?” – tettem fel a kérdést. „Van” – válaszolta. „Zsír?” – kérdeztem. „Az is” – mondta. Akkor uccu, reggeli. A szabadban – zártam le ezt az epizódot.

Nyitókép: Pixabay