Mi hát a kert?

„Mi, kertészek a jövőnek élünk.” A kertember az élet folytonosságáról töprengve jobb pillanataiban hajlamos büszkén csatlakozni Čapek úr meglátásához, miként más kiváló csehek, például Hašek úr, Hrabal úr vagy éppen Honza Soukup gondolatkísérleteihez. Rosszabb pillanataiban meg még a jelen is sűrű ködbe vész, mint a kerttel szemben magasodó, Napóleon kalapjára emlékeztető, elcsendesedett vulkán, a Csobánc téli reggeleken. Így megy ez. 

De Čapek úr, a híres szalamandra-szakértő még ezt is írja A szenvedelmes kertész című könyvében: „Életem számos szakaszának egyikében magam is birtokoltam néhány ágyás hónapos retket, sárgarépát, kelkáposztát, fejes salátát és karalábét. Tettem ezt minden bizonnyal valamiféle romantikaszeretetből, a farmer illúzióját akarva magamnak megszerezni. Aztán kiderült, hogy naponta el kell ropogtatnom 120 retket, minthogy a háznál már senki más nem volt hajlandó retket enni. A következő héten majd megfulladtam a kelkáposztától, aztán a karalábéban tobzódhattam – ráadásul fás is volt a nyomorult. Voltak hetek, amikor napjában háromszor, kénytelen-kelletlen salátát ettem, hogy ne kelljen kidobni.” 

„Honnan olyan ismerős ez az egész?” – kérdezte magában kuncogva, na jó, hangosan felnevetve a kertember, akit az önirónia ily szép megnyilvánulása mindig fel- villanyozott, miután a végsőkig kitartva mégiscsak elindult a maradék (négyféle) felmagzott retekkel és salátával a komposzttároló irányába. Ekkor már leginkább egy üregi nyúlhoz hasonlított, de hát ez van, ha az ember hajlamos túlbiztosítani magát, mert majd jön úgyis a fagy, az aszály, a rukkolát kivégző földibolha, a poloska (jöttek is, nagyjából ebben a sorrendben), és maradjon valami ugye. 

Ezen a ponton eszébe jutott még a néhány évvel ezelőtti, a családi legendáriumba a cukkinik éjszakája néven bevonu- ló eseménysorozat, amikor is a kertember és barátai az éj leple alatt irgalmatlan mennyiségű cukkinit aggattak egymás kilincsére, ily módon próbálva megszabadulni a rekordtermés egy részétől, miután már a fülükön jött ki a főzelék, a lecsó és a rántott verzió, kezdtek becsavarodni a fermentálástól (jó lesz majd télire), valamint a Pista bácsi malacai is úgy néztek a reggelire, mint gyújtogató a vizes szalmára. Itt most a kertember megszakítja adását, mert egy a zord télből kisegített cinege repült be a nyári konyhába, ahol tartózkodik, és nem találja a kiutat; a macskáknak meg felment a vérnyomásuk, és olyan kaffogó hangokat adnak ki magukból, amelyek egyértelműen jelzik a vadászat kezdetét. 

Aztán mindenki rendben és szerencsésen távozott, beleértve magát a kertembert is, aki a hajnali ébredéstől kissé gyűrötten kiült a kerti tavacska mellé, hogy meditációs bázist találjon – rendben, legyen az, hogy merítsen, apró kis utalás az élet folytonosságára, de így pontos, a csobogásból, a virágzó zsályákból és levendulákból. És mert ilyenkor jönnek inni és fürödni a madarak. Először a rigók, aztán a cinkék, majd a gerlék. Este is visszatérnek, amikor a kertember leroskad, mert azért már fogy a kraft, a nafta és a motorina rendesen. És az jut eszébe, hogy Čapek úr mindössze negyvennyolc éves volt, amikor huss, elszállt belőle az életerő, viszont a sírján, kívánságának megfelelően, van egy kis vájat, benne víz a szomjazó kismadaraknak. 

„Ez azért szép, nem?” – kérdi a kertember az öreg kutyától, aki nehezen tápászkodik fel, hogy aztán a „nézd, nézd csak, még mindig élek” ösztönétől áthatva szitáló léptekkel elinduljon a vizestálja felé, pillangók és szitakötők között, levelibékák társaságában, lábai mellett fiatal fürge gyíkok surrannak homályos célok felé. Mindannyian a kertről álmodnak, mert mindenki álmodik, a lepkék különösen, ők még a Csuang-céről is, bár ezt azért nem tudhatjuk teljes bizonyossággal. 

Mert mi hát a kert? Egy bekerített rész csupán, amit a gazda bekerít, de ott lent, ahol a gyümölcsfák várják, hogy termőre fordulhassanak végre, bekerítetlen? Vagy maga a megvalósult álom? A kertember néha elszöszöl azon is, hogy mit szeret benne a legjobban, melyik idejét. A legegyszerűbb válasz az, hogy hát persze, amikor minden nyílik, virágzik, pompázik, és lehet legelni epret, szakítani paradicsomot és paprikát rozmaring és rózsa illatának édes-bús felhőjében, de talán mégsem. Talán az ültetés a legszebb szakasz. Mert az teremtés, a jövőnek élés. És bár a kertembertől távol áll, hogy átvegye a kezdeményezést a Teremtőtől, hiszen egyszerű katona csupán, azért ez mégiscsak kitüntetett elfoglaltság, kegyelmi állapotban.