A globális Dél sok mindenben olyan, mint Magyarország, nagyban

Pedig milyen jól indult! Virágos belpárizsi pizsamájukban, a Föld tüdejét zászlajukra tűzve, keblükben harci hévvel trappoltak be Brazíliavárosba képzeletben a művelt Nyugat szabadcsapatai, hogy végre megküzdjenek Jair Bolsonaro fasiszta, fakivágó, jogállamiatlan rezsimjével. És megszabadították a világot ettől a szégyentől – vagy ők, vagy Északkelet-Brazília segélyekre éhes népe, nem tudom –, trónra emelték a mauzóleumból az egyszer már jól bevált Lula elnököt, győzött végre a józan ész, a környezetvédelem és a demokrácia,

Erre mit csinál a beste lelke? Azon túl, hogy a Föld tüdejét elődjénél messze gyorsabban vagdossa szalontüdővé, Ukrajna ügyében még a kötelező udvariasságra sem figyel. Ellentétben Orbán Viktorral, aki kínosan ügyel arra, hogy soha még csak ne is sugalmazza, hogy Ukrajnának esetleg a béke érdekében területi engedményeket kellene tennie, Lula kerek perec megmondja: szép, szép az ukrán területi integritás, de a béke érdekében igazán feladhatnák a Krímet.

Ami viszont már színtiszta orbánizmus, s óh, be váratlan a nemzetközi fősodor brazil potentátjától, az az, hogy Európát és az Egyesült Államokat a fegyverszállítás beszüntetésére szólítja fel, illetve jelzi, a Nyugatnak „le kellene állnia a háborúra buzdítással, és el kell kezdenie a békéről tárgyalni”.

A helyzet körül elhantolt ebek bukéja terjeng. Nem lehet, hogy a politika tényleg ott van a kultúrától folyásirányban lefelé, s az államok háborús hozzáállásának gyökere a puszta pártpolitikánál mélyebb rétegekből fakad? Attól tartok, erről van szó.

Azaz arról, hogy a globális Dél

Mitől rí ki ilyen éktelenül a magyar hozzáállás – elsősorban az érzelmi, kevéssé a nemzetközi szükségszerűségek diktálta reálpolitikai – ehhez a háborúhoz az összes többi európai országé közül, pláne, ami térségünket illeti? Hát azért, mert a háború gyökerét látjuk másként: míg térségünk és kontinensünk a nemzetközi jogon átgyalogoló, agresszív, birodalmi Oroszországot magát látja a háború okának, mi azt, hogy az európai biztonsági architektúra még nagy jóindulattal sem szerkezetkész, s a NATO és Oroszország biztonsági viszonyának, befolyási övezeteinek kitárgyalatlansága gyanút, szembenállást, háborút szül.

S e gyökeres különbség hátterében – amely miatt (korábbi csip-csup belarusz ügyecskékkel ellentétben) ha tótágast állunk, akkor sem tudjuk a lengyel irányt követni – bizony a történelem áll. Ha egy románnak, szlováknak, észtnek azt mondják: fel Szlovjanszkra, Bahmutra, Avgyijivkára a szabályokon alapuló nemzetközi rendszert védeni, a román, a szlovák, az észt kapcsol. Azt a nemzetközi rendszert kell védeni,

Hogyne sietne a védelmére – a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer adott neki teret, sanszot, szuverenitást. Elevenen lobognak érte. Joggal. A lengyel megélés is hasonló – bár nem ott van Lengyelország, ahol korábban, azért így sem igazságtalanul kicsi, tengerrel, szénnel, történelme legfontosabb városaival bíró, nagy potenciállal sáfárkodó ország, s magyar léptékkel értelmezhető tömblengyelség határain kívül nem él.

Egyedül Magyarország nincs így ezzel: minket a szabályokon alapuló nemzetközi rendszer egy európai nagyhatalom alárendelt, mégis erős feléből csonka hazává tett. Ettől még eszünk van, elfogadjuk; értelmes ember fegyveres revízióra nem is gondol, Kárpátaljára, Erdélyre szemet nem vet, volt már elég vesztes háborúnk. De a szabályokon alapuló nemzetközi rendszerhez való hozzáállásunkat

Számunkra ez nem nemzetünk történelmének egyedülálló, nagy lehetősége, csak – csernobilizmussal élve – se nem jó, se nem tragikus. Itt a nagy különbség.

A magyar világrendélmény – Európában talán egyedülálló, maximum a szerbekéhez vagy a törökökéhez hasonlítható módon – ebben hasonlít a globális Déléhez. Latin-Amerika és Afrika számára a második világháború óta felépült, szabályokon alapuló nemzetközi rend szintén se nem jó, se nem tragikus: a gyarmatbirodalmak feloszlása hagyta ugyan létrejönni, gyökeret ereszteni, a maguk útján fejlődni őket, az életszínvonaluk jelentős javulására vonatkozó ígéret azonban beteljesítetlen maradt.

S azt a dajkamesét, hogy az általuk előállított nyersanyagok ára teljesen természetes piaci körülmények miatt volt valahogy mindig alacsony, meg hogy minden lépésükhöz a kapitalizmus elemi szükségszerűségei miatt kell a világot jelentő amerikai dollárokért versenyt futniuk, már ők sem veszik be. Felfogták, hogy ha elmaradt fejlődésükért részben ők maguk is a felelősek, valamelyest a szabályokon alapuló nemzetközi rend is arra irányul, hogy őket ott tartsa, ahol vannak. Tűzbe tehát ők sem mennének érte.

A globális Dél nem azért akar békét akár a status quo megborulásának árán is, mert erős, és a maga képére formálná a világot. A Nyugat arányaiban csökkenő globális gazdasági súlya – amit teljesen tévesen hanyatlásnak is szoktak becézni – a gyarmatbirodalmak felbomlásának természetes következménye, hiszen a globális Dél erőforrásai már nem közvetlenül az Óvilágot táplálják.

A globális Dél azért akar békét akár a status quo megborulásának árán is,

Így válnak érthetővé azok az igények a fegyverszállítás beszüntetése vagy területek feladása kapcsán, amelyek a szabályokon alapuló nemzetközi rend védelmezői számára érthetetlen, oroszbarát badarságok – hiszen hagynák Oroszország javára felborulni ezt a rendet.

Ilyet csak az tesz, akinek ehhez a rendhez nincs pozitív kötődése.

Ettől még Magyarországnak nem kell úgy politizálnia, mintha a globális Dél lennénk. Nem az vagyunk. A világ negyvennegyedik leggazdagabb országa vagyunk, a Világbank által magas jövedelműnek tartott országok ötvenkilenc tagú elitklubjának tagjai, a globalizáció nyertesei, a világ legjobb helyeinek egyike.

Napi élettapasztalatunknak semmi köze a gazdaságilag is kisemmizett globális Déléhez. Mégsem baj, ha mi – a nyugati világban egyedülálló történelmi örökségünknek „hála” – értjük, miért nem hozza őket harci lázba a szabályokon alapuló nemzetközi rend. Így minket legalább kevésbé lep meg, ha a nyugati lapok brazil üdvöskéje mond a Krímről néhány keresetlen mondatot.

Nyitóképen: Rio de Janeiro (fotó: Wikipedia)