Az ateisták profilképei helyett Európa valódi őrzőinek tetteire van szükség
Ma reggelre mindenki tudja már, mi történt Magdeburgban.
Ha a valódi kereszténységet akarjuk a nemzetünknek, nem elégedhetünk meg néhány hangzatos kijelentéssel.
Jézus szenvedéstörténete, a passió azonosulásra hív bennünket. Arra, hogy megtaláljuk magunkat, a saját életünket abban a nagy történetben, mely Isten és az emberiség között zajlik a teremtés óta. Ennek döntő pillanata a Názáreti Jézus közénk érkezése s mindaz, amit ő mond, tesz, elszenved, túlél, és ahogyan győzelemre jut. Mi vagyunk a történet címzettjei, az evangélium üzenete (lehetséges) tanítványként tekint ránk, hiszen reménybeli tanítványoknak írták. Nincs külön kategória „hivatásos” keresztényeknek, a tanítványoknak és az „amatőröknek”, akik csak névlegesen viselik a keresztény megjelölést, ám nem tartozik az életük lényegéhez. A keresztény szó jelentése: Krisztushoz tartozó, vagyis tanítvány. Mert Krisztushoz tartozni az ő követését jelenti. S aki tanítvány, az osztozik az első tanítványok életében, gyakran a sorsukban is. Ők megkínálnak bennünket a saját történetükkel, hogy utakat mutassanak nekünk, melyek Krisztushoz vezetnek vissza. Azért „vissza”, mert nincs olyan tanítvány, aki ne tévedne el, ne sodródna el. János, Júdás, Péter, az asszonyok, az édesanyák nem hősies magatartásukkal mutatnak példát és utat, hanem azzal, ahogyan a bukásból, a tagadásból visszataláltak arra a helyre, ahová tartoznak. Ahhoz, akihez tartoznak.
Júdás útja eltűnik a szemünk elől valami nagy titokzatos sötétségben. Nem tudjuk ennek az árulásnak a végső magyarázatát, még ha a pénzsóvárság utal is arra, hogy ez a reményeiben csalódott ember miért szolgáltatja ki Mesterét a halálnak. Utolsó szavai, önmarcangoló felismerése – „…elárultam az ártatlan vért!” – sejtetik velünk, hogy nem azzal a meggyőződéssel ment a halálba, hogy jól tette, amit tett. Az árulás üdvtörténeti szükségszerűsége kínzóvá teszi a kérdést, hogy dönthetett volna-e Júdás másként. Hiszen ezt olvassuk: „a Sátán bement Júdásba”. De miért lenne a Sátáné az utolsó szó? Jézus így figyelmezteti a másik tanítványt, Pétert és a többieket: „…a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon…” Ők miért nem rohantak a vesztükbe, ők hogyan nem vesztek el ebben a rostálásban? Bár alvásba menekültek, amikor virrasztani kellett volna Jézussal, s szétszéledtek, amikor együtt kellett volna maradni, nem vesztek el. Péter pedig egy olyan életválságon ment keresztül, melyből alkalmasabban jött ki a küldetésre, az egyház alapítására, mint ahogyan abba bement, amikor halálig tartó hűséget fogadott Jézusnak.
Péter mi vagyunk. Minden bukásunkban és tagadásunkban segítség az ő története. Szépreményű, nagyra hivatott tanítvány, mint mi is, mindannyian. Mert a legmagasabb polc, hogy Krisztus szolgái vagyunk akkor is, ha „csak” egy pohár vizet adunk a szomjazónak, vagy meglátogatunk egy beteget. S ha belőlünk nem lesz is Róma püspöke, legalább a bukásban s a kiút megtalálásában együtt lehetünk vele. Hiszen melyikünk életében ne lenne ott annak a tapasztalata, hogy félelemből vagy más okból hátat fordítunk annak, ami a legfontosabb, ami az értelmét és célját adja nemcsak a mindennapjainknak, hanem egész életünknek? Mégis képesek vagyunk megtagadni a legfontosabb dolgot, a legfontosabb embert is, ha az észszerűség azt mondja, hogy nem érdemes és felesleges kockáztatni. Megkérdezzük magunktól, hogy ki jár jól azzal, ha kiállunk a meggyőződésünk mellett, s közben (élet)veszélybe sodorjuk magunkat. Mi értelme lett volna Péternek Jézussal meghalni? Mi lett volna akkor pünkösddel, az első keresztényekkel Péter nélkül? Ki lépte volna át apostoli tekintéllyel a zsidók és pogányok közötti határt, ha ő odaveszett volna a főpap udvarában? Ki halt volna harminc évvel később mártírhalált a császár városában? Ő maga is azt gondolhatta, hogy inkább tagad, ez a jó döntés, mert ezzel többet nyer, mint veszít. Megőrzi az életét a későbbiekre. De az észszerűség itt rossz tanácsadó volt. Mert mégis többet veszített, mint nyert. Amikor Jézust tagadta, akkor saját magát veszítette el, mindazt, ami az életét gazdag, igaz életté tette. Amikor hátat fordítunk a Krisztus-hitnek, Istennek, akkor nemcsak rá mondunk nemet, hanem mindenre, amit neki köszönhetünk az életben. Ha eddig az Ő kezéből fogadtuk a hitünket, tehetségünket, társunkat, hivatásunkat, akkor a Tőle elfordulással mindezekre nemet mondunk. (Ennyit a pillanatnyilag jó megoldásnak tűnő észszerű döntésről.) Mert nemcsak akkor veszítünk, leszünk hűtlenek Istenhez és a tőle kapott életünkhöz, ha „explicit istentagadók” leszünk, hanem akkor is, ha semmisnek, értéktelennek nyilvánítjuk az ő ajándékait. Milyen jó, hogy Péter tagadásának nemcsak oka van, hanem célja is! A kísértés a gyengeségével és azzal az igazsággal is szembesíti őt, hogy a hit megtartása nem megy saját erőből. Krisztus erejére van szükség. Aki kizárólag saját, emberi erejében, fogadalmaiban bízik, az elbukik. Így járt az egyház első vezetője is. De Jézus arra méltatta Pétert, hogy megmutatta neki a kiutat a tagadásból. Megszólalt a kakas. Minden jel, szó, gesztus egy „kakas” a tanítványok életében, ami azért szólal meg, hogy ne aludjunk el, hogy ne meneküljünk, ne ringassuk magunkat hamis biztonságba. A kakas arra fordítja Péter tekintetét, aki őt már előtte nézi és látja: a Mesterére.
Nekünk sincs, nem lehet más utunk. Ha a valódi kereszténységet akarjuk magunknak, a közösségünknek, a nemzetünknek, akkor nem elégedhetünk meg néhány hangzatos értékalapú kijelentéssel, harci jelszóval, kulturális önazonossággal. Ezek nem fognak megtartani bennünket. Arra csak a keresztény hit szerzője képes, s ehhez Hozzá kell fordulni. Krisztus melletti személyes döntések nélkül kevés a kereszténységre hivatkozni. Akik viszont ismerik az utat, melyen a bukást követő bűnbánatra bűnbocsánat következik, azok elég erősek lesznek ahhoz, hogy amikor rostál a gonosz, rostál a korszellem mindenféle csábítása, ellenálljanak neki.
Péter neve kősziklát jelent. Jézus azt ígérte neki, hogy erre a kősziklára építi fel az anyaszentegyházat. Nagycsütörtökön ez a kőszikla összetört, s így olyan porhanyós föld lehetett belőle, mely befogadhatta Krisztus magvetését, és sokszoros termést hozott. Kőszikla és termőföld a tanítvány életében nem egymást kizáró ellentétek, hanem együtt adják a hit erejét. Az tud ellenállni és megállni a viharban, aki képes magát átadni a másik ember alázatos szolgálatára.
A szerző református püspök.
Nyitókép: Wikipédia