The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting: az Örkényben elszabadul az őrület a színpadon. A Tom Waitsék Bűvös Vadász-feldolgozásából született mű nem való mindenkinek, de akinek igen, az jól szórakozhat.
Majdnem két óra egyben levezényelt teljes őrület, tomboló humor, kiemelkedő egyéni teljesítményekből összeálló frenetikus csapatjáték. Az Örkény Színházban nemrég bemutatott The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting nem való mindenkinek,
Van itt minden, mint a búcsúban, és hogy ne érjen minket meglepetés, ez már az első percekben kiderül. Sőt, a nulladikban, mert a függöny még fel sem gördül, de már folyamatosan halljuk a kikiáltókat, milyen szenzációk várnak ránk a fejszámoló jegesmedvétől az angolul éneklő színészeken át az erkölcsös politikusig.
Jegesmedvével és erkölcsös politikussal valamiért nem, de angolul (is) kiválóan éneklő színészekkel bőven találkozunk a szünet nélkül ledarált közel két órában: a sztori ugyan néhol követhetetlen, de kit érdekel ez akkor, amikor az abszurdnál is abszurdabb szituációk, a prózai részek sokszor szándékosan kínos humora (Závada Péter), a látvány és a jó dalok olyan remekül vezetik a figyelmet.
Persze a darab szerzőinek ismeretében nem meglepő, hogy – fogalmazzunk ilyen visszafogottan
William S. Burroughs (szöveg), Tom Waits (zene) és Robert Wilson (rendezés) közös munkája 1990-ben debütált Hamburgban. A három, a maga műfajában teljesen egyedi hangú és látásmódú alkotó Carl Maria von Weber 1821-es operáját, A bűvös vadászt dolgozta fel – aminek pedig egy 1700-as évekbeli, csehországi bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből írt novella az alapja.
A történet főszereplője Wilhelm, az örkényes változatban aktakukac könyvelő, aki beleszerelmesedik a főerdész lányába. A leendő apósnak herótja van a hozzá hasonló töketlen férfiaktól, ezért próba elé állítja a testi adottságait tekintve sem túl stramm fiatalembert: be kell bizonyítania, milyen jól lő. Az efféle dolgokhoz nyilván mit sem értő Wilhelm így kénytelen varázsgolyókat venni egy sánta idegentől: a siker garantált, ám az alku szerint az utolsó golyó sorsa az ördögféle alak kezében van.
a végén a kötelező tragédiával: Wilhelm szerelme, Kätchen (Zsigmond Emőke) holtan esik össze. A párhuzam nyilvánvaló a szövegkönyvet író Burroughs életével, aki egy részeg vagy betépett éjszakán állítólag Tell Vilmos-osat játszott a második feleségével, és amikor megpróbált lelőni a nő fejéről egy poharat, célt tévesztve megölte őt – az esetet később mindig az írói pályája origójaként említette.
Akárhogy is, jó látni, hogy az Örkény színészei milyen örömmel merülnek el ebben a feje tetejére állított,
és hogy Polgár Csaba Wilson előtt is tisztelgő rendezése a már-már az elmebaj határát súroló kitérők – közjátékok –, illetve a műfajkeveredések ellenére is milyen egységes. Nehéz is kiemelni egyéni teljesítményeket, de mivel Borsi-Balogh Máté régóta nagy kedvencem, az ő Wilhelmjével elfogult vagyok, az előadás királynője pedig egyértelműen Takács Nóra Diána (Faláb), akinek nincs egy másodpercnyi kihagyása sem, ráadásul olyanokat énekel, hogy majdnem ránk szakad a Madách téri épület teteje.
Nyitókép, előadásfotók: Örkény Színház/Horváth Judit
„Akinek van egy minimális politikai tudása, az nem ír le egy olyan posztot, ahol megpróbálja a saját politikai ambícióját új és ígéretes fajok telepítésével párhuzamba hozni” – reagált Gerzsenyi Gabriella bejegyzésére a publicista, politikai elemző.
Athénba egyszer el kell menni, hogy értsük, mi volt, mi van és hogy mi vár ránk.
Balogh Rodrigó fesztiváligazgatót, a romák és nem romák közötti párbeszédet is elősegítő Független Színház vezetőjét a mindenkori túlélésről kérdeztük.
Legalább 15 százalékos forrásbővülés lesz egyes teátrumoknál.
A hivatalos kommunikáció szerint a világviszonylatban is páratlan gyűjtemény történelmi, technika- és kultúrtörténeti szempontból is felbecsülhetetlen.
Bemutatták az ördögi tervet.
Egyre valószínűbb, hol folytatja a belga klasszis.
