„A jobboldali nyilvánosságban régóta érezni az igényt arra, hogy az állam végre a törvény erejével sújtson le az uszítókra, a tudatos hazudozókra, a magyargyalázókra. Ezzel szemben a döntéshozók nyilván jól tudják, milyen politikai és jogi kockázatokkal jár a mártírgyártás. Most azonban mintha változni látszana e téren a kormányzati hozzáállás.
A politikában és az emberi kapcsolatokban egyaránt létezik a nyilvánvaló igazságtalanságoknak egy olyan szintje, amikor már nincsenek mentségek, megszűnnek az »egyfelől-másfelől« szempontok, s a helyzet annyira egyértelművé válik, hogy szinte már a probléma okozója várja azt, hogy leállítsák. Ilyenkor gyakorlatilag csak a sértett fél akaratán múlik a folytatás. Semjén Zsolt elhíresült parlamenti felszólalása egy ilyen pillanat volt, s a kormánypolitikusok határozott reakciói már csak a ráadást szolgálták. Eredmény:
az ellenzéki oldalon a magabiztos célozgatásokat, a kaján utalásokat felváltotta az ijedt magyarázkodás, a hebegés-habogás, s az érintettek szélsebesen törölték az internetről a korábbi beírásaikat.
Az erélyes kormányzati kiállás tehát meghozta az eredményt, és a rágalmazók alkalmi munkaközössége a darabjaira hullott. Szerepcsere történt: akik eddig a dolgozószobák mélyéből terítették az online nyilvánosságban a gyanúsításokat, most névvel és titulussal a címlapokra kerültek, amit az érintettek szemmel láthatóan nehezen viselnek. A kárvallott félcivilek (újságírók, ilyen-olyan celebek) mellett azonban
immár az ügy politikai vesztesének az alakja is kirajzolódni látszik, ez pedig feketén-fehéren a DK.”