Veri az ördög a feleségét, Dögkeselyű, A nagy generáció, apai és nagyapai örökség, a Kádár-kor kitaszított értelmisége, magyar filmes utánpótlás – felidézzük András Ferenc életének mozzanatait a 80. születésnap alkalmából!
Nyolcvanéves lett András Ferenc Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró, producer. Születésnapja alkalmából felidézzük életének néhány mozzanatát, a korábban lapunknak adott interjúiból merítve.
András Ferenc a II. világháború kellős közepén született, egyik ikonikus tagja hazánk nagy háború utáni nemzedékének. Korábban elmesélte nekünk, hogy ma is tökéletesen emlékszik a háború pillanataira. Legalábbis arra a szakaszára, amikor már kivonulóban volt – keresztülment a Dunántúlon, s már Berlin felé tartott.
„Sümegen laktunk, emlékszem, álltam egy asztal alatt, és volt egy alacsony ablak, amin néztem kifelé. Láttam, ahogy vonul el egy hatalmas horda, s közben amit tudott, zabrált. Arra is emlékszem, hogy a szomszédban – ahová vízért jártunk a kútra – volt két hölgy, ők fogadták a szovjet katonákat. Tisztán fel tudom idézni, hogy egy hatalmas csokor ibolya volt az asztaluk közepén. Egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy őket megerőszakolják, inkább úgy tűnt, szívesen fogadtak férfi vendégeket. Illetve az is megmaradt, hogy
amikor hallottam a bombázást, azt kérdeztem a nagymamámtól: ezek traktorok? Ő azt felelte: igen, persze, traktorok.
Nem akart bennem félelmet gerjeszteni” – mesélte korábban.
Katonatiszt édesapja révén már egészen pici gyerekként volt katonasapkája, katonaruhája, amibe mindig beöltöztették. Apját szinte megszállottnak írja le, aki szenvedélyből volt a foglalkozása rabja. Szinte egyáltalán nem volt otthon. A fronton volt. Háromszor volt a Don-kanyarban, szolgált Dnyeprodzerzsinszkben és Dnyepropetrovszkban. Később aztán tönkretették az életét és karrierjét, 1946-ban B-listázták, és egy megalázott, meggyötört, megbénított embert csináltak belőle.
„Furcsa ez az egész, belőlem éppen az ellenkezőjét váltotta ki: egyszerűen mindent tagadtam, ami militarizmus, a mai napig ellensége vagyok az efféle dolgoknak. A stílus, az egész életforma taszított, én a szabadságot vágytam. Akkor úgy éltem meg, hogy ők csinálják a háborút, és ez hihetetlenül taszított. Másfelől mélyen elítéltem a németeket, olyannyira, hogy egyszerűen a mai napig nem voltam képes megtanulni a nyelvüket.
A háború és az, amiket műveltek, meghatározta a gyermekkori énem idegrendszerét.
Azt, amit akkor éreztem, tapasztaltam és elhatároztam, ma is él, ezen nem tudott sem a sors, sem a történelem, sem a politika változtatni” – mesélte lapunknak.
András Ferenc éppen emiatt a lázadás miatt nem ápolt túl jó viszonyt az édesapjával, legtöbbet a nagypapája mellett volt, akiről azt mondta, pont az ellentéte volt az apjának. Nagyapja egy jómódú sümegi parasztgyerek volt, akit rögtön besoroztak az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetéhez. Az 1900-as évek elején hat évet szolgált a tengerészetnél, majd hazajött, megnősült, megszületett a gyermeke, és azonnal kitört a háború, így visszavitték újabb öt-hat évre.
„Megvannak képeslapok, amiket a nagyanyámnak írt; annak ellenére, hogy végigszenvedte az egészet, irgalmatlan jó humorral vannak megírva azok a levelek. Esténként feküdtem mellette az ágyban, és hallgattam a történeteit. Mindent tudtam az Adriáról, a Földközi-tengerről, a kikötőkről, a nagyvárosokról, sőt még a kuplerájokról is. Ismertem az összes hajót, a tulajdonságaikat, a Monarchia összes államának a meséit. A mai napig tudok olyan versikéket – valószínűleg horvátul –, amiket hároméves koromban tanultam tőle. Tudtam, hol a legmélyebb vagy a legtisztább a tenger, hogy Thesszalonikiben vagy Raguzában mi van a parton” – idézte fel a rendező egy korábbi interjúban.
András Ferenc 14 éves volt a forradalom idején, ami az egész életét meghatározta. A mai napig mindenre tisztán emlékszik az '56-os történésekből. Minden megmozduláson ott volt.
Felidézte: „Október 23-áig már hét egyesem volt orosz nyelvből az I. István Gimnáziumban, ami korábban Szent István volt, csak a szentet leradírozták előle. Ezeket az egyeseket alá kellett volna íratnom a szüleimmel, amitől eléggé féltem, így sokáig halogattam. Amikor ledöntötték a Sztálin-szobrot, és elkezdtek lőni, bemondta a rádió, hogy nem kell iskolába menni, bizonytalan ideig felfüggesztik a tanítást – én abban a pillanatban elégettem az intőkönyvemet.”
A későbbi sikeres rendezőben Sümegen született meg a gondolat, hogy filmezéssel szeretne foglalkozni, hiszen volt egy mozi Sümegen, ahol hetente kétszer vetítettek filmeket. Akkoriban volt egy hihetetlen berobbanása a magyar filmnek.
„Tizenévesen, amikor tehettem, este hat órától filmeket néztem. Aztán amikor már Pestre jártam gimnáziumba, hívtak egy statisztaválogatásra, akkor csöppentem bele.
Ez a világ akkor annyira megragadott, hogy többé nem volt kérdés, hogy filmes legyek.
Pár év múlva a nagy színészeken túl már azt is tudtam, ki az a Makk Károly vagy Ranódy László, onnantól kezdve már elkezdett érdekelni a film mint foglalkozás – nemcsak egyszerűen mint mozi, hanem az is, hogyan készül egy film. Lenyűgözött. A mai napig elbűvöl egyébként, szenvedélyes filmember vagyok” – emlékezett vissza.
A Színművészeti Főiskola évei alatt a televízióban dolgozott asszisztensként. Ott ismerte meg Fehér Györgyöt, Málnay Leventét, Esztergályos Károlyt, akik szintén asszisztensek voltak. Ekkor már rég együtt dolgozott Fábri Zoltánnal, tegeződött jóformán az egész magyar filmszakmával. Ezt az időszakot így jellemezte: „Nem sokra rá már közismert fickók lettünk a belvárosi szórakozóhelyeken, a Fészekben meg a Rátkai Klubban. Mi voltunk a tévések. Huszonhárom éves koromban már státuszos adásrendező voltam. Róttuk a várost éjszakánként, éjjel-nappal filmeket néztünk, beszélgettünk róluk, egy bűvös világban éltünk.”
Szintén ebben az időszakban tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak, amelyet „multikulturális ellenzéki hálózat”-ként emlegetett. Kedd esténként oda járt mindenki, aki fontos volt abban az időben, a festőktől az írókon át a filozófusokig. „Bejártak az előadásokra, beszélgettek művészetről, politikáról, jegyzeteltek – meg nyilván jelentettek is, de működött. Olyanok is megfordultak ott, akik aztán híres politikusok, miniszterek lettek – a fél SZDSZ, MDF…
Nagy szellemi bázis volt, nyugodt alkotói hely, ahol Magyar Bálinttól Magyar Dezsőig mindenki megfért”
– mesélte korábban lapunknak.
A Veri az ördög a feleségét azonnal a nemzetközi színtérre röpítette András Ferencet. A csehek és lengyelek is odáig voltak érte, miután Karlovy Varyban minden díjat megnyert. „Nekem ez igazi szerelemgyerek. Ahogy a szerelemgyerekben is minden benne van, amit az ember imád, az számomra ebben a filmben benne volt. Sokan azt mondták rá, hogy zseniális, szóval valamit eltaláltam vele. Valaki egyszer úgy fogalmazott: ez a kádárizmus. Minden benne van, ami jellemezte a szocializmust ” – nyilatkozta lapunknak a film kapcsán.
Filmjei zöme egyébként arról szól, hogy a magyar értelmiség milyen kitaszított helyzetben van, hogy az ész trónfosztása történt meg. Későbbi filmjei, a Dögkeselyű, a Végkiárusítás vagy A nagy generáció mind erről szólnak – ahogy ő maga fogalmaz: „hogy miként leszünk záróra utáni emberek”.
Később, a Charta 77 aláírása után perifériára került.
Kemény időszakként emlékszik vissza erre. Úgy bekkelte ki ezeket az éveket, hogy közben készített két filmet a televízióban: a Végkiárusítás elképesztő siker lett, A legnagyobb sűrűség közepét viszont elmeszelték. Ezekről az évekről így mesélt:„Onnantól végképp feketeseggű lettem, mert a proli életformáról akkoriban ugye senki nem készített filmet. Ez a mű egy téglagyári öreg fickóról szól, aki alkoholista lesz, de az öngyilkossághoz nincs ereje. Jöttek az elvtársak, hogy ezt mégis hogyan gondolom, nincs is szegénység. A szocializmusban nem létezhetett ez a fogalom.”
Jelenleg a Színház- és Filmművészeti egyetem rendezőosztályát vezeti. Egy régebbi interjúban azt nyilatkozta nekünk, hogy egy sor olyan kiváló magyar filmrendező van, aki még soha nem tanított az SZFE-n.
„Vannak klánok, akik rátelepedtek a tanításra. Volt hat színházrendező, aki évtizedekig uralta a főiskolát, csak rajtuk múlt, kik kerülnek be. Most ennek a korszaknak lett egy másodvonulata, néhányan jöttek az ő helyükre, de még maradtak belőlük is páran. Óhatatlanul szükség volt karaktert, gondolatiságot és ízlést frissíteni.
Ők pedig védték magukat, s nem engedték a rendszerváltást”
– mondta akkor.
Legutóbb pedig hozzátette: „Ahogy a diákjaimat nézem, bizakodó vagyok. Vannak időszakok, amikor lendület van. Most van lendület. A filmek mindig hullámokban jönnek. Ilyen volt a francia, a cseh, az orosz, az angol, a magyar új hullám vagy az új Hollywood. Úgy látom, most összegyűlt egy meghatározó csapat, van támogatás, és persze azon is múlik, hogy most újra van miről beszélni. Van téma, konfliktus, feszültség.”
Fotó: Ficsor Márton és Mátrai Dávid
A ma kezdődő 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválnak magyar szempontból is erős a felhozatala. Itt debütál Nemes Jeles László és Deák Kristóf új mozija, és egész estés portréfilm rajzolja fel Bölöni László és Dargay Attila életét.
A román sajtóban Magyarország a kulturális önazonosság példájaként jelenik meg.
Vérgőzös akcióvígjáték a család, a feleség, a gyerekek és persze a nagypapa fontosságáról. Senki 2. – kritika.
A pulykakeselyű a lábára üríti székletét, így hűti magát. Akad, akinek az országra kell epét hánynia, hogy a figyelmet fenntartsa.
Pedig az a remény költözött a szívekbe, hogy egy ilyen összetartó, egyet akaró közösség tartósan, társadalmi méretekben is megteremthető.
Kényes témát csomagolt nevetős-megható road movie-ba első játékfilmjében a francia Enya Baroux. A Jó utat, Marie inkább a családi összetartozás fontosságáról, mintsem arról beszél, van-e joga az embernek megmondani, mikor óhajtja befejezni a földi pályafutását.
Az orosz dróntámadás feltüzelte a lengyeleket.
Európa nemzetei egy rossz álomból új reggelre ébrednek.
