Minden áradás után, ami fölhozza a piszkot és a szennyet, a folyó leteszi a hordalékát, és végül visszatér a medrébe – mondja András Ferenc filmrendező a Színművészeti körüli feszültségről. Megdöbbentették a Koltai Lajost ért támadások, miután a világhírű magyar operatőr neve nyilvánosságra került, de reméli, hogy az indulatok idővel lecsillapodnak. Az SZFE új tanárával a magyar film nagyöregjeiről, a 21. század hiányzó szellemiségéről és a showbiznisz által uralt filmgyártásról beszélgettünk.
Ön is szerepel az SZFE új tanárait felvonultató listán. Ki kereste meg, és pontosan mire kérték fel?
Sára Balázs keresett meg, a megújult Zsigmond Vilmos Filmintézet vezetője, és arra kért fel, hogy vállaljam el a rendező osztály vezetését. Mint sokan, ő is arra hivatkozott, hogy számos kiváló magyar filmrendező van, aki még soha nem tanított az SZFE-n, pedig igencsak megérdemelné.
Rögtön rábólintott, vagy voltak fenntartásai a kialakult mérgező légkör miatt?
Hosszas unszolásra mondtam igent.
Érték kritikák, megszólások, amikor nyilvánosságra került a neve?
Néhány munkatársam – nem sok, talán egy vagy kettő – tett keserű megjegyzéseket, de alapvetően inkább gratulációt kaptam, és drukkolást érzek. Előbbieket nem értem, hiszen én ugyanolyan vagyok, mint ez előtt ötven évvel. Noha más korszakokban mást csináltam, mindig a humanizmus, az emberek iránti szeretet vezérelt. Mindig azért dolgoztam, hogy valami jót csináljak, hogy az elbukottakon segítsek; olyan emberekről készítettem filmeket, akiket a történelem cserben hagyott, továbblépett rajtuk.
Mi motiválta, hogy végül igent mondjon?
Többek között Sára Balázs édesapja, Sára Sándor személye, aki nagyon jó barátom volt, annak ellenére, hogy teljesen más filmkészítési módszert alkalmaztunk. Ő a magyar filmművészet egyik legerősebb újítója volt, a ’60-as évek magyar új hullámának egyik főszereplője; sajnos nemrég eltávozott közülünk. De hasonlóan Gaál István, Kósa Ferenc vagy a dokumentaristák közül Dárday vagy Vitézy László sem tanítottak soha a színművészetin. Ezen kívül ott volt a magyar film kincsesbányája, az egykori Balázs Béla Stúdió, amelyen keresztül a Filmgyárba be lehetett jutni, és filmet lehetett készíteni. Olyan volt, mint egy anyaméh vagy egy kaptár, ahol mindenféle művészeti ágak formálódtak. Nos, ennek a szellemisége és munkássága soha nem volt jelen az egyetemen.
Nehéz volt oda másnak betörni, ők pedig védték magukat. Évtizedekig minden komolyabb színházrendezőnek volt egy osztálya – akár rendező, akár színész osztály. Aztán kialakult az a rendszer, hogy az utódaiknak adták tovább a stafétát. De ez nem volt garancia arra, hogy az utódok ugyanolyan kaliberű emberek lesznek, mint mondjuk Nádasdy Kálmán, Kazimir Károly, Várkonyi Zoltán, Huszti Péter vagy Ascher Tamás volt.
Ez a probléma csúcsosodhatott ki napjainkra?
Igen, sokan felemelték már a szavukat ez ellen. De van itt más valami: egy színház vagy egy zenekar soha nem lesz demokratikus intézmény. Ott volt Fellini csodálatos műve (Zenekari próba, 1978. – a szerk.), amely bemutatta, mi történik, ha a szakszervezet elkezdi a zenekaron belül átvenni a hatalmat, hogy teszi tönkre a művészetet, a zenét, a filmet, bármit.
Abból nagy káosz és negatív eredmény lesz. Azt látom, hogy fájdalmasan félresiklott most ez a dolog, de remélem, idővel le fog tisztulni.
Milyen újdonságokat hoz majd az ön jelenléte a filmes képzésben?
Tudja, én annak a generációnak a tagja vagyok, amely lassan ki fog lépni – nemcsak a magyar filmből, hanem az életből is. Van egy csomó dolog, ami még benne van a zsigereimben, az idegeimben, a lelkemben, ezeket nagyon jó lenne továbbadni. A másik, hogy én még együtt filmeztem olyan óriásokkal, mint Gertler Viktor, Keleti Márton, Máriássy Félix, Bán Frigyes, és azokkal, akik akkor még életük delén voltak, Fábri Zoltán, Makk Károly, Ranódy László. Komoly pozíciókban dolgoztam mellettük, egy sor mára klasszikussá vált filmet csináltam végig velük. Ennek az élményvilágát szeretném tolmácsolni. Ha leülünk majd a diákokkal, és elkezdünk beszélgetni, olyan történeteket tudok majd nekik mesélni, amit senki más nem tud. Talán egy-két technikai munkatárs él még rajtam kívül ebből a korosztályból. És hála Istennek, még emlékszem mindenre, olyannyira, mintha tegnap lett volna!
Fábrival például kifejezetten sokat dolgozott együtt.
Igen. Öt éven keresztül éjjel-nappal. Talán még a családtagjainál is többet voltam a társaságában.
Róla, a munkásságáról, a viselkedéséről, a gondolkodásáról rengeteget tudnék mesélni, nincs is más, aki át tudná ezt adni.
Sorban említi a nagy neveket; mit csináltak ők máshogy, mennyiben gondolkoztak másképpen, mint a mostani generáció tagjai?
Teljesen más világ volt. Hogy is fogalmazzak… még voltak szent dolgok. A filmkészítés is ilyen volt.
Itthon, a magyar filmben épp úgy, mint az olaszoknál vagy a franciáknál Fellini, Visconti, Truffaut vagy Godard. Az akkori nagyjaink tökéletesen beleillettek ebbe a világáramlatba. Fábri Zoltán semmivel nem volt kisebb filmes kaliber, mint Ermanno Olmi vagy Maximilian Schell. A filmjeik is ugyanolyan értékűek voltak. Ranódy László Kosztolányi-filmjei semmivel sem képviseltek alacsonyabb színvonalat, mint bármelyik francia vagy amerikai film. Vagy ott volt Várkonyi Zoltán, aki hihetetlen magas fokon készítette el az alkotásait, a mai napig játsszák a televízióban. Bizonyos emberekben felébredni látszik ennek a műfajnak a hiánya – egyre többen kérdezik, miért nincsenek ilyen filmjeink.
És miért?
Egyrészt azok a zseniális regények már fel lettek dolgozva, és ami azt illeti, ma már nincsenek olyan színészek sem, mint akkoriban. Próbálták ezeket a műveket újra feldolgozni, de nem ugyanaz a színvonal. Újabban pedig divat lett régi filmeket színpadra vinni. Az egyik filmemből a Dögkeselyűből például musical készült, ám ezeket a műfajokat nem igazán szerencsés keverni. Az egy hőskorszak volt, amire nagyon büszkének kell lennünk, de nem tudjuk már feltámasztani. A lángot viszont őrizni kell.
Mostanában divatossá vált a szocio-dokumentarista jellegű filmek készítése. Sára Balázs a legutóbbi interjújában úgy fogalmazott, hogy a jövőben valamelyest kötöttebb lesz a tematika az egyetemen, például bizonyos szerzők irodalmi műveinek adaptációját kérhetik vizsgafilmként a diákoktól. Hogy kell ezt elképzelni?
Valószínűleg a mi időnkben az ilyen jellegű filmek egytől-egyig ellenzéki filmeknek számítottak. Azóta megváltozott a világ: már nem azt jelenti ellenzékinek lenni, mint régen. A fiatalok keresik a megnyilvánulási formákat, hogy milyen irányba lehet elmozdulni. Ezt én jónak tartom.
Mi a véleménye az eddigi filmes képzésről?
Nem tudok semmi rosszat mondani róla, az az igazság. Persze mindig akad olyan, aki elvégzi az egyetemet, és aztán soha többet nem hallani róla, ahogy olyan is akad, akit sosem vesznek fel, és mégis nagy név lesz.
Bánja valamelyik kollégáját, aki felmondott az egyetemen? Szász János, Enyedi Ildikó?
Persze, Szász Jánost nagyon is.
Apropó, hadd mondjam el, hogy mennyire ledöbbentem azokon a támadásokon, amiket el kellett szenvednie, miután nyilvánosságra került a neve. Egyszerűen szürreális az egész. Szomorú és fájdalmas.
Ön szerint várható, hogy csillapodnak az indulatok?
Minden áradás után, ami fölhozza a piszkot és a szennyet, a folyó leteszi a hordalékot, és végül visszatér a medrébe. Robert de Sorbonne-t is kidobták a diákok az egyetem ablakán, aki aztán visszasétált az ajtón, végül róla nevezték el Párizs központjában a világhírű Sorbonne Egyetemet.
ez egy egészséges dolog. Feszültség nélkül nem is igazán lehet semmit alkotni. Amikor megszületik egy színdarab, egy film vagy egy opera, az is mindig ezernyi feszültséget hordoz.
Nem lesz kellemetlen a légkör önök és azok közt, akik maradtak ugyan, de elítélik az elmúlt hónapok történéseit?
Fogalmam sincs. Majd kiderül.
Mi az, amin mindenképp változtatna?
Szerintem a filmes képzés rendben volt, ahogy azok is, akik ott oktattak és oktatnak. Az imént említett Szász János például nagyon jó rendező, és Enyedi Ildikó kvalitását is bizonyítják a díjai és az életműve. Én inkább az egésznek a koncepcióját nem érzem. A ’60-as években volt egy kötet, az volt a címe: Korunk szellemi körképe. Ebből kiderült, hogy a ’60-as éveknek volt egy szellemi mozgása, amely a teológiától az irodalmon át a filmig, hozott egyfajta frissességet és megújulást.
Mi volt a titka a ’60-as éveknek? Akkor miért tudott jönni egy ilyen hullám, s most miért nem?
A film fontos része volt akkoriban a kultúrának – ma már nem az, hanem a showbiznisz része. Arról persze lehet vitatkozni, hogy a showbiznisz mennyire fontos, de hogy nagy üzlet, az biztos.
Csakhogy szellemóriásokat nem fog „kitermelni”, ezzel a csúnya szóval élve, ha már üzletről beszélünk.
Pontosan. Ez az áldozat.
Napjainkban a sorozatok iránt sokkal nagyobb az érdeklődés, mint a filmek iránt. Mit gondol, vissza fog valaha térni a film azzal a lendülettel, ahogy a ’60-as éveket „felrobbantotta”?
Ha majd a média úgy gondolja, hogy újra divatot csinál belőle. Jelenleg a sorozatokban nagyobb üzletet látnak. Ez még várat magára, de már érződik, hogy vissza fog jönni, csak talán más formában. Ha más nem, azért, hogy pénzt hozzon. Ha nincs pénz, ami a médiát táplálja, pumpálja, akkor elsorvad. Márpedig ezt nem fogják hagyni,
Fotók: Mátrai Dávid
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A mindenkori köztársasági elnök a magyarság egészét és egységét képviseli.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A Liverpool edzője szerint kiemelkedő a magyar játékos.
