NATO-főtitkár: Ukrajnának mindent meg kell adni, amit csak tudunk
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök 19 légvédelmi rendszert kért a kritikus infrastruktúra védelme érdekében.
Küzdhet-e egy nép kollektívan a gondolat-, a szólás- és véleményszabadságért, a kisebbségek jogaiért és a nemzetközi közjogért? És ha igen, akkor az „ukrán nép” ilyen-e?
2022. október 19-én jelent meg a hír: az Európai Parlament által adományozott Szaharov-díjat Ukrajna népe kapja. Az EP közleménye Roberta Metsolát, az Európai Parlament elnökét idézte, aki a testület Strasbourgban tartott plenáris ülésekor, a díj bejelentésekor indoklásul közölte: a díj mindazokat illeti, akik a harctéren küzdenek, akiknek menekülniük kell, akik rokonokat és barátokat veszítettek el, akik kiállnak és harcolnak azért, amiben hisznek.
Indoklásuk szerint az ukrán nép azért méltó a kitüntetésre, mert „a demokráciánkat aláásni és az Európai Uniót megosztani akaró brutális rezsim ellenében” a harctéren nem pusztán otthonát, önállóságát, függetlenségét és területi egységét védi, hanem a szabadságot, a demokráciát, a jogállamiságot és az európai értékeket is. Az indoklásban kiemelték Volodimir Zelenszkij ukrán elnök, az egyének, a civil társadalmi kezdeményezések és az állami, illetve más közintézmények szerepét is. Külön megemlítették az ukrán állami katasztrófavédelmi szolgálatot, a Taira Angyalai nevű evakuációs egészségügyi egység alapítóját, Julija Pajevszkát, a Polgári Szabadságjogok Központja elnevezésű civil szervezet elnökét, Olekszandra Matvijcsuk emberi jogi ügyvédet, a Sárga Szalag polgári ellenállási mozgalmat és a jelenleg orosz megszállás alatt lévő város, Melitopol polgármesterét, Ivan Fedorovot.
Az ukrán népet három jelölt közül választották ki. A másik két jelölt Julian Assange, a Wikileaks-portál alapítója, valamint a kolumbiai Igazságbizottság volt. A díj 50 000 euró díjazással jár.
A díjat Andrej Dmitrijevics Szaharovról (1921-1989) nevezték el. Szaharov orosz magfizikus volt, aki 1970-től a Szovjetunióban a szerveződő emberjogi mozgalom tagja lett, követelve a cenzúra eltörlését, a független bíróságokat, a polgári szabadságjogok érvényesülését. 1975-ben Nobel-békedíjat kapott.
A díj gondolata 1984-ben merült fel – akkor, amikor az Európai Parlament éppen Szaharov belső száműzetését vitatta meg. Jean François Deniau francia képviselő terjesztette elő a díj ötletét. Az eredeti elképzelés szerint a Szaharov-díjat a gondolat- és szólásszabadság eszméjéért való küzdelemért ítélik oda. Az Európai Parlament 1985 végén elfogadta a gondolatszabadságért járó Szaharov-díj létrehozását. Szaharov 1987-ben hozzájárult a róla elnevezett díj létrehozásához. Végül is egy olyan megfogalmazást fogadtak el, amely szerint a Szaharov-díjjal olyan személyeket és szervezeteket jutalmazzanak, akik és amelyek Európában vagy bárhol máshol a világon az emberi jogok területén kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. 1988-tól adják ki a Szaharov-díjat.
A Szaharov-díj szabályzata 2003-ban módosult Elmar Brok képviselő javaslata nyomán. A képviselők úgy döntöttek, hogy a díjazottság feltételrendszerében az emberi jogokon túl kiemelik a véleményalkotás szabadságához való jog védelme területén elért kiemelkedő eredményt, továbbá a kisebbségek jogainak és a nemzetközi közjog erőfeszítéséért való tevékenységet. A díjazottság hatókörébe bekerült általában véve a demokrácia és a jogállamiság megteremtésére irányuló tevékenység is.
Eredetileg a Szaharov-díjra való jelölésekhez minimum 25 parlamenti képviselő támogatására volt szükség. Ezt követően az Európai Parlament Politikai Bizottsága 3 jelöltet terjesztett az elnökség elé, amely kiválasztotta a díj nyertesét. 2003-tól a parlamenti képviselőcsoportok is jelölhettek valakit a díjra. A parlament Külügyi Bizottsága feladata volt, hogy 3 jelöltet terjesszen az ún. Elnökök Értekezlete elé. (Az Elnökök Értekezlete a parlament elnökéből és a képviselőcsoportok vezetőiből áll.) Ők választották ki a nyertest. Miután az idők során nőtt a parlament létszáma, innentől legalább 40 képviselő egybehangzó javaslata kellett a jelöléshez. A díj eredetileg 5000 ECU-t (European Currency Unit) tett ki, lévén hogy 1988-ban még nem volt euró. Utóbb megemelték a díj összegét, és ez fokozatosan 50 000 euróra nőtt.
Az összeg tekintetében mértékül szolgálhat az, hogy az Európai Parlament 751 képviselője – különféle juttatások nélkül – bruttó 9386 euró 29 centet keres havonta. Az Európai Tanács elnöke havi bruttó 32 700 eurót, az Európai Bizottság elnöke havi bruttó 29 205 euró 17 centet keres. A Szaharov-díj az Európai Parlamenti képviselők esetében kicsit több mint öt hónapi, az Európai Tanács elnöke esetében másfél havi, az Európai Bizottság elnöke tekintetében nagyjából 1,7 hónapi bruttó bért jelent. Megítélés kérdése, hogy mi a sok és mi a kevés.
A Szaharov-díjjal 1988 óta sok embert és szervezetet tüntettek ki. A díjazottak nem feltétlenül kötődtek az európai kultúrához, de a lényeg az volt, hogy tevékenységükkel szolgálják a szólásszabadság, a véleményszabadság, az emberi és kisebbségi jogok és a nemzetközi jog érvényesítésének ügyét, valamint a demokráciát és a jogállamiságot. A díjazottak közül jó néhány volt, aki később a Nobel-békedíjat is elnyerte. 2019-ben Brüsszelben az Európai Parlament előtti Szolidaritás 1980 sétányon felavatták a Szaharov-díjasok sétányát. A sétány 43 kerámialapból áll, amely bemutatja a kitüntetetteket.
1988-ban az első kitüntetett volt Nelson Rolihlahla Mandela, a dél-afrikai apartheid felszámolásának elkötelezett harcosa, valamint – Szaharov javaslatára – a posztumusz kitüntetett Anatolij Marcsenko, aki a Szovjetunióban bebörtönzött politikai foglyokért emelt szót.
aki folyamatosan szót emel a Putyin-rendszer elnyomó politikájával szemben.
A köztes időben többek között a kitüntetettek között volt az ujgurok mellett kiálló közgazdász, Oroszországban bebörtönzött ukrán filmrendező, a nemi erőszak áldozatainak segítő kongói orvos, izraeli és palesztin emberjogi aktivista, a szaúd-arábiai elnyomás ellen küzdő író, a nők továbbtanulásáért és a tálibok ellen szót emelő pakisztáni gyereklány, az „arab tavasz” szíriai-líbiai-egyiptomi-tunéziai emberjogi elkötelezettséget tanúsító résztvevője, kubai politikai aktivista. De a szervezeti díjazottak között megtalálhatjuk Kofi Annant és az ENSZ teljes személyzetét, amely a díj odaítélői szerint szintén elkötelezetten küzdött az igazságosság és az emberi jogok előmozdítása érdekében; a Riporterek határok nélkül nemzetközi nem kormányzati szervezetet, amely kitartóan védi az újságírók jogait, és így a szólásszabadság értékét; a Május téri anyákat, amely Argentínában annak idején küzdött a katonai diktatúra ellen; a szarajevói Oslobodjenje újság munkatársait, akik a délszláv háború alatt emeltek szót az etnikai sokszínűség megőrzése érdekében; a Fehérorosz Újságírók Szövetségét, amelyik Beloruszban védelmezte a szólásszabadságot; az orosz Memorial Intézményt, amely őrzi a sztálini és általában a szovjet terror áldozatainak emlékét; a belorusz és venezuelai demokratikus ellenzéket. De ugyanígy szerepel a díjazottak között az Asszonyok Fehérben nevű kubai szervezet is, amelyik a szigetországban követelte a demokráciát.
A személyek és intézmények díjazottjainak köre minden esetben reprezentálja a díj eredeti és módosult tartalmát.
A díj eddigi története azt bizonyította, hogy az eredeti értékek mentén kapták a kitüntetést az érintettek. Először fordul elő az, hogy az összes, a díjban megtestesülő értéket egy népnek ítélik oda, amelyről úgy vélik, hogy megtestesít mindent, amit a díj képvisel.
Ez intellektuális és fogalmilag nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel.
Küzdhet-e egy nép kollektívan a gondolat-, a szólás- és véleményszabadságért, a kisebbségek jogaiért és a nemzetközi közjogért? Küzdhet-e egy nép kollektívan a demokráciáért és a jogállamiság megteremtéséért? Ha küzdhet, akkor ez igaz-e az ukrán népre?
Természetesen intellektuálisan eleve kérdéses az, hogy egy népet politikai értelemben lehet-e homogénnek és egységesnek tekinteni? Különösen igaz ez, ha egy nép, pontosabban szólva a népet intézményesen kifejező állam önvédelmi háborút folytat. Ugyanis ilyenkor a legkevésbé szokott érvényesülni a kisebbségek jogainak tiszteletben tartása, mert a nemzetiségi és politikai kisebbségi jogok maradéktalan tiszteletben tartása alárendelődik a védelem nemzeti feladatának. Mondhatjuk-e tehát, hogy az ukrán népet kifejező állam feltétlen tisztelettel viszonyul a területén élő oroszok vagy éppen magyarok jogai iránt?
Lehetséges-e az, hogy ha egy nép, illetve állama önvédelmi háborút folytat, akkor ez az időszak a gondolatszabadság és a véleménypluralizmus ünnepi pillanata? Nem tiltott-e be a háború óta az ukrán vezetés adott esetben oroszbarát pártokat?
A jogállamiság diadalútja-e a háborús helyzet? Minden jogot tiszteletben tart a harcoló hadsereg és a polgári közigazgatás? A jog helyett nem inkább a szükség és a kényszer logikája érvényesül?
Minden nép politikailag tagolt, s így nyilván az ukrán nép is. A tagolt ukrán nép körében nem jelent markáns vonulatot az, amelyik erősen nacionalista, adott esetben a náci eszmékkel szimpatizáló módon nyilvánul meg? Általános jelenség, hogy minden háború felerősíti a nacionalista szélsőségességet.
Eddig, aki Szaharov-díjat kapott – lett légyen személy vagy szervezet – politikailag egyértelműen beazonosítható volt. Az ukrán nép mint fogalom szerintem politikailag tagolt, egyneműen nem beazonosítható kategória. A díj odaítélői egészen bizonyosan azt akarták kifejezni, hogy szolidárisak a megtámadott Ukrajnával, ezért adták az ukrán népnek a Szaharov-díjat. A politikai jóindulat – megítélésem szerint – fogalmi és intellektuális szürrealitásba fordult át. Nem tartom véletlennek, hogy eddig népnek nem adtak Szaharov-díjat.
Kazinczy Ferenc 1811-ben írta:
»Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot.«
Az Európai Parlament jót akart, de nem jól akarta a jót. Ettől még nem kell elmenniük szántani és vetni, de az áldozatot hagyják másnak. Egyébként ezt meg is teszik.
Nyitóképen: Alekszej Navalnij lánya a Szaharov-díjjal. Fotó: Julien Warnand / POOL / AFP