A magyar fiatalok pozitív identitást szeretnének megélni – Máthé Áron történész a Mandinernek

2022. szeptember 10. 6:01
„A fiatalok várnák a sztorikat” – Máthé Áronnal a mélyen traumatizált magyar társadalomról és a kivezető utakról beszélgettünk. A történész vallja: „Fontos a történelmünk elbeszélése és kibeszélése, nem a megbélyegzés, nem az ítélkezés, hanem az, hogy kérdéseket tegyünk föl”.

Nyitókép: Máthé Áron (fotó: Ficsor Márton)

Interjúalanyunk Máthé Áron (1977) történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának az alelnöke.

*

Nyáron a Nemzeti Emlékezet Bizottsága alelnökeként több fesztiválon is részt vett. Milyen tapasztalatokat, benyomásokat szerzett a fiatalabb nemzedékek hozzáállásáról, ami a múlttal való kapcsolatot illeti?

Rögzítsük az elején, hogy ezeken a fesztiválokon – MCC Feszt, Tranzit, V4 Fesztivál, Ártér Szabadegyetem, Double Rise Festival, Tusnádfürdő – úgymond hivatalos minőségben vettem részt, illetve vettek részt a munkatársaim. Ilyenkor ez ember „másik világba” lép át: egyfajta mélymerítésről van szó, nem a szokásos történészi munkáról, és persze a fesztiválok közötti különbségek is jelentősek. Általában gondolatébresztő rendezvényekről van szó, és ahol nemcsak beszélgetésekkel, hanem például kiállítással is megjelentünk, látszott, hogy

elgondolkodnak a fiatalok, meghökkenti őket a látvány, vitatkoznak róla.

Összességében mindenhol tapasztalható érdeklődés! Ha jól emlékszem, annak idején Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök mondta (2002-ben – a szerk.), hogy az új generációt már csak a buli, meg a kóla, meg a whisky érdekli. Ezt vitatnám: más jellegű tapasztalatokat szereztem a fesztiválokon és általában véve sem gondolom így. A mi fő fókuszunk jelenleg a Magyar hősök című kötetünkből készült színpadi produkció, ahol nem a „száraz, unalmas könyvmolynak” bélyegzett történész szólal meg, hanem színészek, így a fiatalok is jobban bevonódnak.

Mennyire látják árnyaltan vagy éppen az aktuálpolitika által befolyásoltan ezek a nemzedékek a 20. századi történelmünket?

Ez attól függ, hogy közelíted meg a a fiatalokat: hülye kérdésre például hülye válasz érkezik, ugye, vagyis ahogy „odamész”, azt kapod vissza. Volt egy kezdeményezésünk évekkel ezelőtt: felhívást tettünk közzé textilipari középiskolások részére, hogy 1956-hoz kapcsolódóan figuratív, vagy nonfiguratív mintákat tervezzenek kapucnis pulcsikra, pólókra, tornacipőkre. Egy ideig bizonytalan lábakon állt a projekt, azután egyszer csak befutott százharminc kis pályamunka, amelyekből száz-száztíz azt mutatta, hogy a lényeget megértették.

Annak ellenére megértették, hogy ezek a diákok valószínűleg nem sok adatot tudtak volna mondani az 56-os forradalomról. Megjegyzem, jópár olyan design-elem is született itt, amelyek simán „eladhatóak” lennének a kereskedelemben is. Kaptak inputot, mert beszéltünk a tanárokkal is, de valójában

egyszerűen ráéreztek! Értették, hogy 1956 a mi történetünk.

Hogyan lehet a mai világban továbbadni nemzedékek emlékezetét, hogy ne torzuljon a nagyobb kép a sztereóban kapott politikai információk ellenére? Van erre esély egyáltalán?

Az a baj, hogy a különböző elbeszélésmódok különböző politikai hagyományokhoz kapcsolódnak. Ha én baloldali lennék, óhatatlanul máshogy mesélném el 1956 történetét, mint így, hogy jobboldali vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ezek teljesen kizárják egymást – hiszek abban, hogy beszélgetni kell egymással,

a vitákat le kell folytatni,

és bőven lehet közös nevezőt találni, még úgy is, hogy ezt sokan nem szeretnék, épp az aktuálpolitikai megfontolásokból. Vannak ma már olyan történészek, akik elutasítják a vitát, visszalépnek.

Mi a közös nevező például 1956 esetében?

Szerintem nagyon izgalmas például a passzív ellenállás és a munkástanácsok kérdése: ezeket mind a két „hagyomány” a magáénak tudhatja. Ha megpróbálunk túllendülni bizonyos, hogy is mondjam, történeti nehézségeken, akkor még azt is mondhatom, hogy Nagy Imre mártíriuma is közös tud lenni. Nagyon „csúnya” leszek, de ebből a szempontból

a jobboldali közeget egyértelműen befogadóbbnak érzem.

A másik oldalon ugyanis ma is van még egy nagyon komoly törekvés arra, hogy a fegyveres szabadságharcosokat lejárassák. A kádári időszak taktikája volt a forradalmárok köztörvényesítése, hogy a szabadságharcos nem egy szovjet katonát lőtt le tűzharcban például, hanem gyilkos, vagy éppen lopott. Így mossák össze a kettőt, így kenik el a valóságot. Ez egyébként a diktatúra irathagyatékának forrásértékéről is sokat elmond.

Kik mondják ezt manapság?

A történészek között is vannak ilyenek. Akik vagy

a fegyveres szabadságharcosok történetét mesélik el a kádári megtorlás hazugságai alapján,

vagy mondjuk Tóth Ilonáról, egy ellenállócsoport orvos tagjáról mondták azt, hogy „gyilkos”, mivel a kádári megtorlás idején nagyon szuggesztíven a nyakába varrták egy nem létező ember megölését.

De a politikában is van ilyesmi. Havas Szófia, Horn Gyula rokona azt állította évekkel ezelőtt, hogy nem tartja szabadságharcosnak azokat a fegyveres suhancokat, akik a forradalom alatt „házról házra járva keresték a kommunistákat és a zsidókat, mint 1944-ben”. Ebben az elbeszélésmódban 1956 szinte az „igazi kommunizmus” megvalósítására tett kísérlet, „reformszocialista fordulat”, s a pesti srácok gyanús alakok. És nem tudnak mit kezdeni a magyar vidék csendes forradalmával sem, aminek a nyomán három-négy nap alatt a semmibe foszlott a diktatúra a falvakban, kisvárosokban.

A fiatalok hogyan viszonyulnak ehhez az egészhez?

Azt érzékelem, hogy a fiatalok várnák a sztorikat, mivel a kádári világ egy nagy űrt hagyott maga után: az volt a tételmondatuk, hogy ne bolygassuk a múltat, vannak tabuk, jobb a „békesség”. Innentől kezdve a nemzeti emlékezetben kialakult egy vákuum, egyébként nemcsak 1956 után, már korábban a két világháború közti polgári rendszert is szélsőségesen megbélyegezték.  

Szóval egy vákuum…

Így van! A Magyar Hősök című könyvet, magát a kezdeményezést is azért hoztuk létre, hogy benépesítsük ezeket az évtizedeket a saját hőseinkkel. Nem a partizánokkal, meg a „mártír ávósokkal”, hanem olyanokkal, akik az életük egy pillanatában hősként tudtak viselkedni a magyar történelemben.

Hozzáteszem: a mai balliberális elbeszélésmódnak nagyon fontos eleme a mítosztalanítás, a hőstelenítés. Még a szociáldemokrata Kéthly Anna szobrát is Kövér László avatta föl, pedig a képviselőnő igazán lehetett volna egy baloldali ikon! Röviden szólva igény van arra a fiatalok részéről, hogy halljanak egy saját magyar történetet. 

 

Orvos-Tóth Noémi egy mélyen traumatizált magyar társadalomról beszél könyveiben, középpontba állítva a transzgenerációs pszichológiát, ami elég meggyőzőnek tűnik: szerinte a 20. század szörnyű tragédiái a nagyszüleink után szüleinkben, majd bennünk élnek tovább. Mit tehetünk a traumák, a rossz minták kezelése érdekében? Önök például mit tudnak tenni?

A véleményem szerint az is fontos, hogy nemcsak egyénként, hanem közösségként, nagy szavakkal „nemzetként”, hogyan élünk meg egy történelmi korszakot. A lengyeleknél például nagyon erős a győztes, az erkölcsi győztes tudat. A magyar néplélekben viszont a 20. század valóban a tragédiák évszázada volt. És igen, ez is mutatja, mennyire

fontos a történelmünk elbeszélése és kibeszélése: nem a megbélyegzés, nem az ítélkezés,

hanem az, hogy kérdéseket tegyünk föl, elgondolkozzunk azon, „mi lett volna, ha”, mert így érthetjük meg, hogy micsoda történet vehette volna kezdetét 1945 után, amit a népi mozgalomban is gyökerező értelmiség és vállalkozóréteg, gazdaréteg „csinált volna” meg.

Tehát nem azért lett szocializmus, mert ezt mindenki akarta és ez volt az egyetlen esély – hiszen még az a 15 százaléknyi kommunista szavazó sem valószínű, hogy egy szovjet megszállásra igent mondott volna. Ha végiggondoljuk a múltunkat, találhatunk az elődeinkben és magunkban olyan erőforrásokat, biztos pontokat, amikre lehet és kell építeni, amelyek enyhíthetik, és oldhatják a traumatizáltságot.

A pszichológia is azt mondja, hogy beszélni kell róla…

Igen, de ez ne csak negatív legyen! Mondok egy példát: nekünk a törvény adta feladatunk a kommunista hatalombirtokosok körét leírni, beazonosítani. Ennek megfelelően több ezer fényképpel, részletekkel ellátott életrajzot hoztunk nyilvánosságra különböző netes adatbázisokon. Rendben van, de

ők a negatív hősök! Ebben az értelemben „ők” nem „mi” vagyunk. Most beszéljünk arról, hogy kik vagyunk mi:

nos, ezért csináltuk meg a Magyar hősök című kiadványt, ezért csináltattunk belőle színpadi produkciót.

Már Hankiss Elemér írt a társadalmunkat leuraló negatív identitásról: én nem vagyok kulák, én nem vagyok sváb, én nem vagyok ez meg az...jó, de akkor ki vagy? Ezt pótolni kell. Tudom, most majd a kollegák megköveznek, mert kissé idegen területre tévedek, de itt van egy példa a távolabbi múltból, a mohácsi csata: nagyon fontos kutatni, négyzetcentiméterre meghatározzuk lassan hol történt, hogy történt, miként történt. De miért nem meséljük el, mi volt utána, a rá következő két hónapban? Kanizsai Dorottya eltemetteti a halottakat. Székesfehérvár, Esztergom, Visegrád megvédi magát. Szabadkánál a parasztfelkelők védik meg az épp csak elsáncolt mezővárost. És így tovább.

Vagy a tatárjárásnál elsiratunk mindent és mindenkit a muhi pusztán, de miért nem teszünk oda legalább egy feliratot, hogy amikor negyven év múlva a tatárok visszajöttek, akkor legyőztük őket, hogy jogosan bosszút álltunk rajtuk?

Ön szerint a magyar fiatalok „érintettebbek”, mint a környező országok, vagy Európa fiataljai? Vagy másik irányból: látja-e a fiataljainkon, hogy már elegük van a negativitásból, és nem a fájdalmat és a traumát akarják újratermelni?

Azt látom, hogy ők szeretnének pozitív identitást megélni. Megint egy távolabbi példa.

Emlékszünk 2016-os labdarúgó Eb idején a „fociforradalomra” Budapest utcáin?

(A magyar válogatott évtizedek után kijutott az Európa-bajnokságra és ott fantasztikusan teljesített, a főváros utcáin ennek nyomán tízezrek ünnepeltek, főleg fiatalok – a szerk.) Ez ugyanerről szólt: éljük meg azt, hogy magyarok vagyunk egy jó sztoriként, egy győztes sztoriként!

A hozzáállást érdemes újradefiniálni és úgy elmesélni a sztorikat, hogy a fiatal magyarok maguktól is ezt a sztorit akarják folytatni, ezt az 1100 éve zajló történetet, amit magyar történelemnek hívunk. De ehhez muníciót kell adni: ezen dolgozunk.

Szurkolók ünnepelve vonulnak a fővárosi Szent István körúton a villamos síneken a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság F csoportja második fordulójában játszott Izland - Magyarország mérkőzés végén 2016. június 18-án. MTI Fotó: Balogh Zoltán

 

Mi lehet ön szerint a közös nevező, ami meghaladhatja az idegbeteg napi politikát, a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat, az átjárhatatlanságot a politikai tömbök között?

Hogyan legyen ötletem ezeknek az eltéréseknek az áthidalására, amikor a távoli Nyugaton megjelenik egy jelenség, a cancel culture? Hogyan legyen ötletem, amikor azt mondja a felvilágosult nyugati, hogy ő woke, és szembenéz azzal, hogy fehér a bőre? Ezzel nem tudok mit kezdeni. Innentől kezdve náluk vajon hol lesz a nemzeti minimum? Ha egy kicsit tágítjuk a kört, akkor azt láthatjuk, hogy

a 20. század egy nagy európai polgárháborúként is értelmezhető, és nem vagyok biztos abban, hogy ez véget ért.

De térjünk vissza a hazai vizekre. Ha azt halljuk, hogy Kossuth Lajos, akkor a felvillanó kép minden vita ellenére közös és alapjában véve pozitív, ez így égett be a magyar emlékezetbe. Nagy Imre más tészta: vannak, akik a halálukkal nagyobb szolgálatot tesznek, mint az életükkel.

Nagy Imre tiszteletre méltó abból a szempontból, hogy vállalta a mártíromságot, de soha az életben nem lesz az 56-os forradalom arca, mert a forradalom arca a Time magazin grafikája a magyar szabadságharcos képével. Érdemeit, amit mártírként szerzett, nem lehet nem elismeri  – de nem lesz, és nem is lehet soha egyenlő 1956-al.

A Time magazin ominózus grafikája

 

Kik között zajlott ez a polgárháború?

Ha Európát nézzük, először is van egy földrajzi meghatározottság:

Nyugat-Európa nem tud mit kezdeni Közép-Európa örökségével.

Náluk nem próbálták ki élesben, idegen megszállás alatt a kommunizmust.

Másrészt a hidegháború idején nem csak a „szabad világ” állt szemben a kommunista blokkal, hanem a keresztény Európa is a marxista Európával, ami földrajzilag nem feltétlenül a Vasfüggöny két oldalát jelentette. Gondoljunk például a lengyel származású II. János Pál pápára, aki a Vasfüggöny mögül érkezett, majd visszavitte az örömhírt: „Ne féljetek”. De gondolhatunk másfelől a nyugati kommunista pártokra, a társutas értelmiségre. Ezek a mozgások, ellentétek ma is hatnak.

Összesen 22 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Mondta Ceausescu és a papagája itten.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés