A globalizmusból vissza a hidegháborúhoz?

Matus Tibor írása a Mandiner hetilapban.

A koronavírus-járvány a globális termelés lényegére mért végzetes csapást. A globalizáció legnagyobb vívmánya az ellátási láncok világméretű rendszere volt, amit az utóbbi négy évtizedben a gazdasági hatékonyság könyörtelen logikája irányított. Szerte a világban keresték az ár, a sebesség és a minőség legjobb kombinációit. Új munkaerő- és nyersanyagforrások, új termelési központok jelentek meg, a fogyasztók pedig kedvező áron élvezhették az áruk bőséges kínálatát. A globalizáció egymilliárd embert emelt ki a szegénységből, és látványosan fejlődésnek indult néhány olyan ország, amelyet az utóbbi kétszáz év nyugati gyarmatosító politikája szorított a perifériára. Említhetjük elsősorban Kínát, de példáján felbuzdulva további országok is felsorakoztak mögötte, hogy kivegyék a részüket.

Amikor szakad a lánc

Az ellátási lánc működésében mind a technológia, mind a logisztikai szervezés csodáját láthatjuk. Ma már szinte egyetlen termékről sem írható le pontosan, hogy melyik országból származik, lásd az amerikai telefont, amelyet öt kontinens negyven vállalata által gyártott alkatrészekből állítanak össze. A világjárvány megmutatta, mi történik, ha egy váratlan katasztrófa miatt megszakad az ellátási lánc. Először csak a védőruházatokból és a lélegeztető­gépekből volt hiány, majd kiüresedtek a polcok, és kitört a fogyasztói pánik. Emellett a termelés is mélyütést kapott, amikor nem érkeztek meg az alkat­részek. A legparányibb komponens hiánya is elég volt, és nem készült el a termék. A járvány pedig csupán bemutató volt, hiszen jöhet számos más katasztrófa, és az ukrajnai háború is megmutatta, mennyire függ a Nyugat geostratégiai riválisaitól.

A nyugati világ érthetően nem szeretné feladni a komparatív előnyök kihasználását és az azzal járó extra bevételt, ezért az ellátási láncok újratervezésére kényszerül. A vállalatok ezentúl nagyobb készleteket igyekeznek kialakítani az alkatrészekből, és – viselve a költségeket – diverzifikálják ellátási láncaikat, hogy többé ne függjenek egyetlen beszállítótól. Újra divat a vertikális integráció és a külföldi leányvállalatok nagyobb önállósága. Az autógyárak építik saját akkumulátor­gyáraikat, bányákba ruháznak be, hogy ellensúlyozzák a kínai cégek domináns pozícióit.

Hol van már a régi jelszó, az off­shore, amikor öt cent árelőnyért gyárakat telepítettek ki a világ bármely pontjára! Új jelszavak dívnak: a reshoring, a nearshoring és a friend-shoring. Elhomályosultak a washingtoni konszenzus alapvető tanai, az iparpolitika kívánatos volta, a globális munkamegosztás jólét­termelő ereje. A nyugati politikai döntés­hozók erőltetik az új stratégiákat, remélve, hogy majd ellensúlyozhatják velük mind a Kínától való túlzott függőséget, mind a váratlan események növekvő fenyegetését.

Persze ezek a folyamatok nem most indultak. Az amerikai statisztikák szerint a 2010 óta létrehozott 1,6 millió munkahely fele a reshoringnak, vagyis a visszatelepítésnek köszönhető. A munkahelyek 44 százalékát Kínából helyezték vissza. A visszatelepítések és a külföldi működőtőke-befektetések kombinációja csak idén 350 ezer új munkahelyet teremt az Egyesült Államokban a tavalyi 260 ezer után. Ám e folyamat során egyre több vállalat áll majd be a sorba támogatásért, mondván ő is stratégiai fontosságú, és így csökkenhet az innovációra késztetés. A Nyugat demográfiai mutatói a migráció ellenére sem engedik meg a nyakló nélküli visszatelepülést. Az USA-ban például 2030-ra 2,1 millió alkalmazott fog hiányozni a gyártásból, és ez a szám megduplázódhat, ha felgyorsul a reshoring. Az közelmúltban Joe Biden elnök által aláírt, a félvezető­iparnak lökést adni hivatott CHIPS törvény, illetve az inflációcsökkentő jogszabály szintén nagy hangsúlyt fektet a visszatelepítésre. Erős ösztönzőket, adókedvezményeket adnak a vállalatoknak, hogy otthon gyártsák az olyan stratégiai termékeket, mint a félvezetők, az elektromos járművek, az akkumulátorok vagy a gyógyszerek. Az Európai Unió is hasonló ösztönzőket nyújt a stratégiai termékek, különösen a félvezetők gyártásához.

Közelebb hozni vagy barátokhoz telepíteni

A szállítási költségek csökkenésétől a kisebb környezetszennyezésen át a nagyobb ellenálló képességig számos előnnyel járhat a nearshoring, azaz az ellátási láncok szomszédos vagy közeli országokba való telepítése. Mexikóban a bérek ma alacsonyabbak, mint Kínában. A kínai vállalatok aggódnak is a nearshoring terjedése miatt, leányvállalatokat hoznak létre Mexikóban, hogy továbbra is ki tudják szolgálni az amerikai ügyfeleket.

A friend-shoring stratégia lényege pedig az ellátási láncok áthelyezése az ellenséges országokból a baráti országokba. Áprilisban jött az amerikai felszólítás a Nyugatnak, hogy csökkentse függőségét Oroszországtól és Kínától, és helyezze át az ellátási láncokat a stratégiai riválisoktól. Ez kétségtelenül közelebb hozza a barátokat, de kettéosztja a világot. A friend-shoring erősítené az ellátási láncokat, ezzel Amerika elkerülheti, hogy elszigetelődjön a világtól, a Nyugat pedig védheti technológiai tudását. Az Egyesült Államok exportkorlátozásai ma már kiterjednek a biotechnológiára, a szoftverekre és a fejlett félvezetők előállításához szükséges eszközökre is. Haladunk visszafele a hidegháborúhoz, amelyben a KGST-nek óriási gyakorlata volt, miként nyúlja le a Nyugat ipari titkait. A friend-shoringot kiváltképp a félvezető eszközök előállításánál használják. Tavaly jelentették be a Samsung csipgyárának megépítését Texasban és az Intelét Magdeburgban. Emellett az USA megpróbálja négyes szövetségébe tömöríteni Dél-Korea, Tajvan és Japán gyártóit. Persze elég nehéz megfogalmazni a barát kategóriáját. Még egy szövetségen belül is eltérhetnek az érdekek, a barátok is könnyen válhatnak ellenséggé. Kétségtelen viszont, hogy valamit tennie kell a Nyugatnak, mikor Oroszország Ukrajnát támadja, Kína pedig az USA egyeduralmát fenyegeti.

Meghatározó amerikai narratíva

Az orosz invázió kapcsán az Egyesült Államoknak sikerült egyberántania a Nyugatot, és a másik oldalon is közelebb kerültek egymáshoz az országok. Érdemes megemlíteni, hogy a Nyugat szövetsége körülbelül másfél milliárd embert tömörít, az orosz–kínai szövetség mellett vagy közelében pedig több mint négymilliárdnyian állnak. Vannak országok több mint kétmilliárdnyi lakossal, amelyek eddig semlegesnek maradtak. Ám az amerikai narratíva új jelszava: még ha nem is mindig könnyű meghatározni, kik a barátaink, létfontosságú, hogy számontartsuk az ideológiai ellenfeleinket. E logika alapján meg kell akadályozni, hogy a Nyugat országai túlságosan függjenek potenciális ellenségüktől. Tehát le kell választani Európát az orosz gázról, ahogyan Amerikát és Európát a kínai félvezetőkről.

Pedig már az amerikaiak is elismerik, hogy az új korszak könnyen a gazdasági stagnálás, az örökös infláció és a nemzeti rivalizálás rémálmává fajulhat. Belátják: rövid távon elkerülhetetlen, hogy a világ ellátási láncainak forradalma sok fájdalmat okozzon, az Európát kínzó energiaár-emelkedésektől kezdve a mindenkire érvényes inflációs nyomásig. Nyomatékosítják azonban, hogy hosszabb távon egészségesebb globális gazdaságot hozhatunk létre, olyat, amely megőrzi a világméretű ellátási láncok előnyeit, de fokozatosan megszabadít bennünket a moszkvai és pekingi autokraták szeszélyeitől. Megdöbbentő érvelés, valami hasonlót már hallhattunk a nyolcvanas évek végén a moszkvai elvtársaktól a kommunizmus végső győzelme kapcsán.

Kína félelme

***

Változások az ellátási láncoknál

Nyitókép: Shutterstock