„Akkor már harmadik éve élcelődtünk a moszkvai temetési parádékon. Amikor 1985. március 11-én Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió első embere, a szabadság, vagy talán úgy pontosabb: a normalitás szele érintette meg Kelet-Európát. A Csernyenko-temetésen Kádár állítólag úgy kommentálta az új főtitkárt: »Ez az ember el fogja veszejteni a Szovjetuniót«. Így történt. Előtte azonban még semmivé foszlatta a Kádár-rendszer egyik legitimációs pillérét. A megtorlások utáni kikacsintós kádári politika ugyanis egészen addig arról szólt, hogy a magyar rezsim mindent megpróbál alattvalói szabadságáért, csak Moszkva nem enged egy ponton túl bennünket.
Aztán 1986-ban a gimnáziumi filmklubra a dobozból kellett kikönyörgnünk az Andrej Rubljovot, miközben Tarkovszkij filmjeit már szabadon vetítették Moszkvában. Gorbacsov kísérlete az emberarcú szocializmusra kudarccal végződött, a Szovjetuniót egyben tartani nem tudta. A Nyugat később busásan meghálálta neki, hogy békésen engedte át egykori birodalma erőforrásait és hálózatait. Gorbacsov még 2007-ben is szükségesnek mondta a szovjet csapatok ’56-os bevonulását. Amiért mégis jó okunk van emlékezni rá, az nem pusztán személyes nosztalgia. Senki nem tett annyit a nukleáris leszerelésért, mint Mikhail Gorbachev.”