Jobbos lázadó pezsgés van a nagyvilágban – Szánthó Miklós a Mandinernek

Vágvölgyi Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.

Amikor utoljára találkoztunk, még a budapesti CPAC rendezvényre készültek. Azóta lezajlott az első európai dzsembori, sőt a napokban véget ért az első izraeli is. Látszólag futószalagon érkeznek a konferenciák – mitől lesz mégis különleges 
a következő?
Bár a mindennapi életünket és a nagypolitikai térképet is átrajzoló kataklizmák – a járvány vagy az ukrán háború – egyébként érthetően háttérbe szorítják, egyféle jobbos lázadó pezsgés van a nagyvilágban. Nem pusztán vagy közvetlenül választási eredményekre kell itt gondolni, hanem arra a hálózatosodásra, ami végre a konzervatív oldalon is megindult az utóbbi években. A dallasi CPAC egy újabb lépés abba az irányba, hogy végre megvalósítsuk a liberálisok rémálmát, a nemzeti erők nemzetközi összefogását. Ebben Magyarországra formális súlyát jóval meghaladó szerep hárul. Nemcsak a kormányzati teljesítmény példamutató jellegére gondolok itt, hanem arra, hogy a magyar jobboldali hinterland is fellépett a nemzetközi porondra, motorja a „szervezkedésnek”. Az Alapjogokért Központ a részéve vált a „CPAC-családnak”: mi rendezhettük az első európai CPAC-et, és idén is ott leszünk a fő színpadon. De beszélhetnék itt a Mathias Corvinus Collegium, a Danube Institute és még sok más szervezet külkapcsolati munkájáról, mely mind azt szolgálja, hogy a napi eseményeknek sokkal jobban kitett hivatalos bilaterális vagy direkt pártpolitikai kapcsolati szint alatt eggyel, de annál jóval szélesebb spektrumon értelmezve létezzen egy élő, személyes „network” a konzervatívok között. Ebben eddig a liberálisokhoz képest hátrányban voltunk, most kezdjük behozni – és ezért mérgesek is. Ami persze a sikerességünket illetően jó jel.

A geopolitikai helyzetkép egyre összetettebbé válik, és napról napra éleződik a feszültség. Mire számít ebben a helyzetben a CPAC Texastól? Az amerikai félidős választásokhoz közeledve mennyire szól majd a konferencia az európai konzervatívokat is közvetlenül érintő világpolitikáról, és mennyire a választási kampányról?
Egy amerikai CPAC-nek nyilván belpolitikai fókusza van, de figyelemre méltó jelenség, hogy az elmúlt években ez a „konzervatív amerikai narratíva” Magyar­ország számára is egyre inkább érthető – sőt ez fordított irányban talán még igazabb. Hazánk egy olyan – hogy egy kis képzavarral éljek – gyakorlati laboratórium számos jobboldali vezető részére, mely megmutatja, hogyan lehet és kell is a nemzetközi liberális fősodorral szemben kormányozni, „politikát csinálni”: a miniszterelnök budapesti CPAC-en elmondott tizenkét pontját konkrétan falták. A globális progresszió ugyanis igazából hasonló mechanizmusokkal támadja az Isten, haza, család hármas egységét szerte a világon, és mivel ez a mindent átható neomarxista–progresszív szerelemházasság az egész nyugati civilizációt térdre akarja kényszeríteni, csak egységesen, egymástól tanulva léphetünk fel ellene sikerrel.