Így bővítsd Európádat!

Kohán Mátyás véleménycikke a Mandiner hetilapból

Úgy látszik, nem inflálódott még el teljesen az Európai Unió tagjelölti státusza – Ukrajnában és Moldovában legalábbis, amely országok az Európai Tanács egyhangú döntésével bekerültek e körbe, égig ér az öröm. Pedig a tagjelöltség 2022-ben már igencsak visszafogott fényerővel sugározza az európai integráció csillogó perspektíváját: Horvátország 2013-as csatlakozása óta egy tagjelöltet sem vett fel az Európai Unió, Törökország huszonkét, Észak-­Macedónia tizenhat, Montenegró tizenegy, Szerbia tíz, Albánia kilenc éve rostokol a tagjelöltek között.

S miközben persze nem minden kormány igyekszik nyakát törve átültetni törvénytárába az uniós normákat, és hátráltató tényezőként jelen van a Balkán megannyi kitárgyalatlan területi vagy kulturális konfliktusa, az uniós bővítés előtt ott áll még egy igazán jelentős bökkenő:

A kulturális különbségek már így is igen jelentősek szorgos észak és ráérős dél, pragmatikusan felzárkózó kelet és moralizálva zöldítő nyugat között. No meg mondjon bárki bármit a vallás modern kori jelentéktelenségéről, lelke mélyén az EU-ban nagyon is érzi minden államfő: katolikus-protestáns kulturális hagyományú közösségünkbe egyáltalán nem triviális dolog integrálni ortodox és muszlim országokat.

Így azonban a perspektívátlan jövőbe vész a minden fegyverszállítmány, kijevi fényképgyűjtő körút és kék-sárgára hangolt Twitter-tiráda mögé odabiggyesztett ígéretünk megvalósítása – jelesül az, hogy mi, Európa, segíteni fogunk Ukrajnának. Segíteni abban, hogy azok a tízmilliók, akik nem untak még rá az állami működésre alig alkalmas, identitásválságban szenvedő és rendszeres időközönként szétlopott országra, vagy akik a szomszédos államokban ugrásra készen várják a békekötés pillanatát, hogy ismét birtokba vegyék hazájukat, egy életminőségében, jogbiztonságában és gazdaságilag is Európához közeledő országban élhessenek.

Pedig volna teendő, és van lehetőség is segítenünk. Ahelyett, hogy az EU az uniós korrupciós statisztikák középmezőnyében teljesítő országokra tukmálná az Európai Ügyészséget, megnyithatná a tagjelölt országok előtt. Moldovában és Ukrajnában a kormányok a jelek szerint komolyan gondolják a korrupció elleni harcot, csak aztán – hogy, hogy nem – az országos oligarchák és helyi kiskirályok fizetési listáján csücsülő karhatalom, törvényhozás és közigazgatás valahogy mindig megfúrja a magasztos célokat.

– ezért volna hasznos, ha a korrupció ellen harcolók nem egy gyenge és pénztelen állammal a hátuk mögött mennének neki a maffiának, hanem az annál kétségkívül hatalmasabb Európai Unió teljes eszköztárával.

De kezdhetne valamit az unió a tagjelölt országok államigazgatásának minden szintjén jelentkező szakemberhiánnyal is, amelyet részben maga idézett elő – egészen egyszerűen azáltal, hogy az ukrán és moldáv közgazdászokat Bécsbe hívta mosogatni. Pedig a bécsi mosogatói fizetés feléből meg­finanszírozhatna jó néhány stabil jövőképet kínáló állást ukrán és moldáv minisztériumokban, hogy az Európai Unióban kiképzett közigazgatási szakemberek käsekrai­neres tányérok sikálása helyett segíthessenek a saját hazájuknak valódi államokhoz hasonlóan működni.

Az Európai Unió nem katonai hatalom, hogy fegyverszállítmányokkal szólhasson bele geopolitikai kérdésekbe – de nem is morális világítótorony, amely képes lenne az egyedül helyes mederbe beleszankcionálni a világot. Ha a világon mindenki azzal harcol, amije van, mi is elővehetnénk végre a nehézfegyverzetet: az egész Kelet-Európán kipróbált, garantáltan működőképes fejlesztéspolitikánkat, amellyel a nagy civilizációk közül egyedüliként rendelkezünk. A tagjelöltek évtizedes kínja-nyomora valójában ezért kiált, nem fegyverért és semmitmondó státuszokért. Éljünk vele!

Nyitókép: Mandiner archív