A pajtaélmény mindenkinek jár! – a Fonó igazgatója a Mandinernek

2022. július 10. 18:01
A kultúra lényege, hogy az embereket kell kiszolgálni, és nem a gyorsan változó divatokat – mondja Horváth László. A Fonó Budai Zeneház igazgatójával az általa megálmodott PajtaKult programról, a felszabadító terekről, a fenntartható lassulásról és a magyar világzene itthoni esélyeiről beszélgettünk.

Tisztázzuk: csűr vagy pajta?

Attól függ, hol járunk a Kárpát-medencében. Erdélyben a puritánabb gazdasági épületet, nemritkán a disznóólat hívják pajtának, ott a csűrnek van nemesebb értelmezése. A Nyugat-Dunántúlonés az egyéb magyarlakta területeken, sőt a horvát, szlovén, lengyel, olasz közegben viszont pont fordítva, a pajta a pompásabb, nagyobb térélményt kínáló építmény. Amíg a vidék lakói jellemzően a mezőgazdaságból éltek, ezeknek a csűröknek, pajtáknak nemcsak a mindennapokban volt fontos és hasznos szerepük, az adott ház egyfajta építészeti krédójául is szolgáltak: a kinézetük alapján lehetett következtetni a tulajdonos nemzetiségére. Így a svábok alaposan megadták a módját a pajtaépítészetnek, a legszebb, legcifrább példáit Baranyában találtuk meg. A Balaton-felvidéki sváb falvakban pedig nagyon jó állapotban lévő pajtákra bukkantunk. Gyakran tartósabb anyagokból épültek, mint maguk a lakóházak, hiszen az emberek az idejük nagy részét, beleértve a családi, közösségi együttléteket is, ezekben töltötték.

Ez a céljuk: határokon innen és túl egytől egyig mindegyiket rendbe tenni, és a funkcióváltás révén átmenteni az utókornak?

Nehéz kérdés. Annyi csűr, pajta maradt fenn, hogy nehéz volna az összesnek valamilyen új funkciót találni. A számok nagyságát jól érzékelteti, hogy Esztány Győző a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként csak Erdélyben hétszázféle csűrt gyűjtött össze.

Most érkeztünk válaszúthoz,

el kell döntenünk, mi legyen ezekkel a kilencven százalékban kihasználatlan épületekkel: hagyjuk összedőlni, vagy szedjük szét elemeire, hozzuk el, és rakjuk össze őket újra valahol. Komplett vállalkozások jöttek létre már erre, viszik ki az olcsón megvásárolt, felbecsülhetetlen értékű míves faanyagot, cifra gerendákat – csak nem ide, Magyarországra, hanem Ausztriába, Német­országba, Svájcba. A nemrég megrendezett Pajtától a palotáig konferencia egyik nagy dilemmája volt, hogy megtegyük, megtehetjük-e mi is ugyanezt.

Fotó: Hype Stáb

És mire jutottak?

Hogy a pusztulásnál minden jobb. Viszont erre is kellene egy külön program, felmérni, mely falvakból miket lehet elhozni, és mely falvakban és kiknek húzzuk fel itthon ezeket. Mert az megint csak nem megoldás, hogy akinek van pénze, felállíttat egy ilyet a kertje végében, és néha eltölt benne egy-két órát. Ez tökéletesen ellentétes a PajtaKult program lényegével, ami

arról szól, hogy kinyissuk és újra megtöltsük élettel ezeket a régi épületeket, a közösség javára.

A pajtaélmény mindenkinek jár! – akár ez is lehetne a mottónk.

Mi ez az élmény?

Annak ellenére, hogy a pajták belseje többnyire puritán, felszabadító érzés, amikor az ember bemegy, és szinte beleszédül a nagy belmagasságba, a tágasságba. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy a pajta olyan felesleges tér, amiből ma már kevés van. Pontosan beosztott helyiségekkel teli házakban, lakásokban élünk, az apró konyhás, minispájzos panelekről nem is beszélve. A pajta viszont akár több száz négyzetméteres is lehet, egyszerre volt kocsiszín, terménytároló és a mulatságok helyszíne.

A századfordulós nagy kúriaépítészet volt csak ehhez foghatóan nagyvonalú

a terek tekintetében, azóta egyre szűkül minden.

Vagyis a pajta önmagában felidéz valamit a régi, emberközelibb létünkből?

És mellette szabadságérzetet ad. Sőt, vannak olyanok, akik imádkozásra is használják a pajtájukat. Mert a szakrális kisugárzásuk hasonlít a templomokéhoz, az Istennel való kapcsolat e helyeken pedig akár még közvetlenebb lehet.

Fotó: Hype Stáb

Ön hogyan fedezte fel magának ezt az élményt, amiből aztán a PajtaKult program is kinőtt?

Egyszerű a képlet. A covidjárvány alatt minden lelassult, és valahogy más lett a látószög a kultúra­teremtés és -fogyasztás szempontjából. Nekünk a Fonóban volt egy nagyon sötét termünk, a szerelőcsarnokból lett Fonó Pajta – a kezdetektől így hívtuk. Ebbe a helyiségbe betettünk két nagy üvegablakot. Abban bíztunk, hogy a tér kivilágosításával, a fény beengedésével az embereknek is nagyobb kedvük lesz visszatérni hozzánk a járvány után.

És így is történt?

Igen. A kintnek a benttel való összesimítása olyan felszabadító térélmény, amely még a fővárosban is hatni tud. Ez a tapasztalat indított el aztán afelé, hogy körülnézzek, hol vannak még ilyen épületek, amelyek hasonló módon fellélegeznek a környezetükkel. És akármerre jártunk a PajtaKult csapatával az országban, mindenhol elképesztő pajtakoncepciókba futottunk bele. Egyik tulajdonos ajánlotta a másikat, és mindenkinek ugyanaz volt a tapasztalata.

Azaz?

Hogy igenis érdemes elkezdeni piciben is gondolkodni, egy ilyen helyzetben pláne megbecsülendő, ha akár csak húsz-harmincan hajlandók bárhova bemenni egy kulturális előadásra. Sőt, sokakban már a koronavírus-járvány előtt is kialakult az igény erre a típusú, közvetlenebb együttlétre. Mert persze nagyon jó a Müpában „elfogyasztani” egy világsztárt, de ott az estéről hazavitt utolsó benyomás a parkolóőr utasítása vagy rosszabb esetben a sorompóautomata monoton, üdvözlést mímelő hangja.

Itt meg kilépünk a pajtából, és felettünk ott a csillagos ég.

Jó példa erre az üllési Pusztaszínház, amely tipikus könnyűzenei helyszín. Mint egy vidéki Kobuci Kert, ahol egy jó koncertélmény után a természet – a maga fényszennyezés nélküli valójában – ad még egy löketet a léleknek.

A pajtába csak népzene való?

Az volna az átka az egésznek, ha a pajtába csak népzenét, néptáncot vagy népi díszletet képzelnénk el. Ezek a komplex terek bármire alkalmasak, bármit lehet szervezni bennük a baráti-családi rendezvényektől az építészeti kerekasztal-beszélgetéseken, gasztronómiai bemutatókon, színházon át a szimultán sakkpartikig. A zenével kapcsolatban talán annyi megszorítást tennék, hogy – műfajtól függetlenül – inkább az akusztikus produkció terepei ezek. Amely az utóbbi időszakban szintén mintha kezdene felértékelődni. Ez olyasmi, mint az utcazene; az az igazi művész, aki ki mer állni, és le meri mérni magát mindenféle körítés nélkül. Mások mellett Lajkó Félix is így tett a pályája elején, Dubrovnikban utcazenélt, és amikor elég pénz gyűlt össze a kalapjában, meghívta a csajokat fagyizni.

A kultúra lényege szerintem ez:

nem a gyorsan változó divatokat, hanem az embereket kell élményekkel kiszolgálni,

netán a művészettel sokkolni. Én annyi boldog arcot, mint egy-egy ilyen pajtakoncert után, már régen láttam. Ahogy annyi szent őrültet is, mint a pajták tulajdonosai. Ők szinte mind beavatottak. Tudják, mit miért tesznek, nem vállalkozásaik, hanem vállalásaik vannak. Csak egyetlen állami fenntartású és felújítású pajta van ugyanis, a mezőkövesdi Táncpajta, az összes többi magánpénzből és -erőből működik.

Fotó: Hype Stáb

Közülük az egyik legismertebb Szarvas József viszáki pajtaszínháza és a hozzá kapcsolódó Tündérkert mozgalom. Kiket érdemes még megemlíteni?

Rengetegen vannak. Például az Omega szövegírója, Sülyi Péter, aki évtizedek óta megszállottan építkezik Őriszentpéteren – szó szerint és kulturális-közösségi értelemben is. A kilencvenes évek közepén életre hívta többek közt a Pajtaszínházat egy felújított istállóban. Őriszentpéteren működik a kiváló Pajta étterem is, ahol az Őrség hagyományos ételeit és alapanyagait dolgozzák fel csúcsminőségben. Itt muszáj megemlíteni U. Nagy Gábor építész nevét is, akinek a tervei alapján létrejöhetett mindez. A cimbalomművész Tárkány-Kovács Bálint és családja Vigántpetenden él, ők is pajtatulajdonosok, és

lassan egy építészekből, művészekből, gasztronómiai szakemberekből álló szellemi holdudvar épül köréjük. 

Az orfűi Tekeres városrész a világ csodája, szinte minden porta mögött ott áll a sváb hagyományok szerint megépített pajta; van köztük alkotóház, pékség, kiállító- és színházi befogadóhely. A hosszúhetényi Almalomb étterem egy 19. századi, korszerűen felújított vízimalomban és egy pajtában üzemel, itt az építészeti értékmentés ráadásul magával húzta az egész falut: új gasztronómiai vállalkozások, borászatok jöttek létre. Kapolcson és Vöröstón szintén remek kezdeményezések vannak a régi porták megmentésére. Felsorolhatatlan, hányan érezték meg az utóbbi egy-két év­tizedben, hogy ez lesz a jövő: visszamenekülni a természet­közeli életérzéshez, a kis közösségekben gondolkodáshoz.

Elképzelhető, hogy ez világszerte nagy közös emberi igény lesz lassan?

Hogy egyre többen vágynak rá, az biztos. Ezért megkérdő­jelezném például a hazai vidéki művelődési házak felújítását. 
Kinek, minek? Ott vannak azok a nagy, rideg termek, amelyeket ha néha meg lehet is tölteni, soha nem szólnak jól, és még egy kávét sem lehet normálisan meginni ezeken a helyeken. Nem kellemesebb ehelyett inkább elterülni a füvön vagy egy babzsákban, és élvezni az életet a pajtában, vagy mellette, az orgonabokor alatt? A művészeknek is sokszor jobb érzés ilyen helyeken megmutatniuk magukat, mint a gigafesztiválok egyenszabású nagyszínpadain. A pajták közt nincs két egyforma, bármelyikben járunk is, valamely egyedi vonása miatt biztosan bevésődik az emlékezetünkbe.

Pedig gyakran emlegetjük büszkén, hogy a fesztiválok országa vagyunk. 

Ez kétségtelen, de talán kicsit túl sok is van már belőlük. Ami önmagában nem baj, csak legyen alternatíva, és majd a közönség eldönti, mit választ. A látható gazdasági válság amúgy is meg fogja döngetni a fesztiválpiacot, a külföldi sztárok óriási gázsija miatt is égbe szökő jegyárakat egyre kevesebben tudják a jövőben megfizetni. És lehet, hogy egyébként is lejárt az óriásfesztiválok ideje. Számomra döbbenetes élmény volt, amikor még a koronavírus-járvány előtt egy hét alatt voltam a Szigeten és az Ozorán is. Előbbi tele volt csupa szomorú emberrel, aki üres tekintettel nyomkodta a telefonját a porban, az Ozorán meg csillogó szemű, felszabadult, derűsen beszélgető figurákat láttam.

Ez is mutatja, mennyire vágyunk egymás és a természet közelségére.

Hogy visszakapcsoljak, a pajtákban pontosan ezt élhetjük meg.

A vidéki romantika viszont becsapós is lehet, a nagy reményekkel való nekiindulásnak, hogy akkor most „leköltözünk” falura, és új életet kezdünk, nem egy esetben csalódás a vége.

Mert elvesztettük a kapcsolatot a természettel, ezt kell újra megtanulni, felépíteni. Nyilván nem megy egyik napról a másikra. Ezért szeretném behozni a fenntartható lassulás fogalmát a magyar társadalomba. A fenntartható fejlődésnek, amivel áltatjuk magunkat, lassan vége szakad. Még a mértéktartó előrejelzések szerint is legkésőbb egy-két évtized múlva összeomlik a fogyasztásra alapuló világrend, áru- és élelmiszerhiány lesz, azaz van! És akkor

tényleg csak azok fognak túlélni, aki képesek lesznek ellátni magukat,

leegyszerűsítve megtermelni a saját paradicsomukat. Ha a gazdaság és a politika elkezdené segíteni ezt a folyamatot, az nagyon jó lenne. Minden települést a helyén kellene kezelni, nem az urbanizációt erőltetni a végtelenségig, aminek a falusi kiskertek, az állattartás megszűnése és megvetése lett az eddigi katasztrofális eredménye.

Lát erre esélyt a közeljövőben?

Az élet egyszerűen rá fog kényszeríteni minket. Kubáról olvastam egyszer, hogy amikor az amerikaiak az ötvenes években szankciók alá vonták őket, megtanultak a városi házak között is növényeket termeszteni és azokból élelmiszert előállítani, erre külön programot hozott létre az állam. Mert ha csak az amerikai vagy mexikói importra támaszkodtak volna, egyszerűen éhen halnak. Ne adja Isten, hogy valami ilyesmi jöjjön el itt is! De azért nem árt előre készülni rá, hogy ha tényleg zűrök lesznek az energiaiparban, akkor a problémánk vélhetően nem az lesz, hogy miként hűtsük le a tizedik emeleti luxuslakásunkat.

Vissza a nagy- és dédszüleink életformájához,

felhasználva a több száz éves tapasztalásokat és szemezgetve a modern technika hasznos vívmányaiból is: a jövőnk egyetlen záloga.

Több száz éves helyszínek, új erőforrások

Tavaly szeptemberben indult és azóta közel száz pajtát fog össze a PajtaKult komplex értékmentő és értékteremtő projektje, amely összefüggéseiben gondolkodik a Kárpát-medence területén lévő pajtaépületek közösségi és kulturális hasznosításáról. Az azóta eltelt időszakban több mint negyven koncert és egyéb kulturális esemény valósult meg összesen kéttucatnyi pajtában olyan művészekkel, mint Harcsa Veronika, Ferenczi György, Palya Bea és Boban Marković. A törekvés mellé állt a Petőfi Kulturális Ügynökség és a Nemzeti Kulturális Alap, valamint a Magyar Művészeti Akadémia, szakmai partnerként a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Hagyományok Háza.

A Magyar Kultúráért Alapítvány 700 millió forintos keretet fordít idén a pajtahálózat építésére és működésére. Egy részét a kommunikációra és a pajták által elérhető ingyenes tartalomszolgáltatási rendszerre, egy másik részét turnékra adják, az összeg nagyobbik fele pedig az NKA Magyar géniusz programján keresztül volt megpályázható június végéig a szeptemberig lezajló eseményekre. Ehhez minimum három részből álló programsorozatot kellett vállalni, amelynek tárgya a népművészet, a zene számos műfaja, az irodalom, az iparművészet, a gasztronómia vagy az építészet. A támogatási összeg projektenként 10 millió forint, amelyet vissza nem térítendő támogatásként nyújtanak.

Igaz ez a kultúrafogyasztásra is?

Igen. Ideje lenne újra felfedeznünk a saját hagyományainkat, karakterünket – és nem csak mondjuk a népzenét, néptáncot szerető szűk szubkultúrán belül. Mert az köszöni, jól van. A Fonóban a legsikeresebb rendezvényünk a kamasztáncház; annyi életerőt, vidámságot nem sok helyen találni ma, amennyit itt ez a százötven-kétszáz fiatal havonta produkál. Ők valahogy a szüleik által belecsöppentek ebbe a régi világba, megérezték a népzene erejét, nem hiszem, hogy valamikor is avantgárd rocker válna belőlük.

De mi van azokkal, akik nem hoznak ilyen mintákat otthonról? Nekik hogyan lehet vonzóvá tenni a kultúránkat?

Az ízlésvitákat nyilvánosan le lehetne és le is kellene folytatni. Annál inkább is,

mert Magyarországon „világhírű” produkcióink nagy százalékban már Bécsben elvéreznek.

Egyedül a magyar világzene tudott olyan produkciókkal előállni, amelyek évről évre letarolták Európát. Muzsikás együttes, Sebestyén Márta, Besh o droM, Lajkó Félix, Romano Drom, Miczura Mónika, Lakatos Mónika – ők a magyar kultúra leghitelesebb hírvivői, megmutatói a világban. Csak itthon nem tudnak kitörni a szűk közegből.

Miért?

Mert nem játsszák a dalaikat a rádiók, nem látjuk őket a tévékben. 

Fotó: Hype Stáb

A Petőfi Rádió eredetileg ezért jött létre, mégis félrecsúszott valami időközben. Ennek mi lehet az oka?

Vagy az van, hogy mindig nevelsz, vagy az, hogy kiszolgálsz. A kettő hibridje nem nagyon működik. Ilyenkor mindig a szerb zenei piacra szoktam hivatkozni. Ott öt-hat markáns műfaji rádió működik, a hallgató arra kapcsol, amilyen életérzésre vágyik éppen, és azt biztosan megkapja a nap huszonnégy órájában. Nálunk viszont van egy konzervatív Bartók Rádió, egy Retro Rádió a régi slágerekkel, a többinek meg folyamatosan változik a zenei koncepciója a szerkesztők személyes ízlésével.

A mi fonós zenénket előbb játsszák Ausztráliában, mint itthon

– kivéve talán a Bartókot –, hiába van a Fonónak top label minősítése, ami azt jelenti, hogy a világ húsz legjobb kiadója közt vagyunk. A múlt évtizedben kéthetente jöttünk ki új cédékkel, de nem azért, mert slágergyárként akarunk működni. Sok éven át foglalkozunk a művészeinkkel, ami egyfajta bátorítás is, hogy ne hagyják el a pályát, mert igenis van háttérintézmény, amelyre számíthatnak. 

Utolsó menedék?

Inkább utolsó végvár. Egyelőre tele vagyunk mi is kérdőjellel, hogyan tovább. A vidéki klubhálózatunkat sikerült valamelyest kiépíteni, van hat-nyolc helyszín, ahol az általunk jónak gondolt szellemiség Budapesten kívül jelen van az országban. Most megint indul a kulturális újraosztás, más lesz a pályázati rendszer, amelyben egyelőre nem látjuk a helyünket, egy ilyen intézményhálózatot tisztán piaci alapon viszont nem lehet fenntartani. De

ahogy mindig, most is remélem a legjobbakat.

A PajtaKult programra juttatott 700 millió forint jó előjel, hogy Budapest kulturális kistafírozása után a vidék ideje jön el.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés