Űrkorszakokon innen és túl

2022. június 15. 21:16

Kéri Gáspár írása a Mandiner hetilapban.

Se szeri se száma azoknak a műalkotásoknak, amelyek az emberiség történetének kezdetei óta a világűrhöz fűződő képzeteket, vágyakat, álmokat, valamint a tudományos tapasztalatok kézzelfogható eredményeit dolgozzák fel a vizualitás – sőt a 19. század vége óta a mozgókép és a zene – nyelvén. Caspar David Friedrich melankolikus alakjai még az ezüstös holdfényben bolyongva keresték önnön létük értelmét, Andrej Tarkovszkij Solarisa már a spirituális megtérés lehetőségét kínálta fel egy távoli galaxisban. A svéd drámaíró és autodidakta fotográfus August Strindberg a napfény segítségével és az alkimisták eltökéltségével próbált aranyat nyerni az ezüstalapú fotópapírból – absztrakcióba hajló fotóit celestographnak nevezve –, David Bowie 1969-es Space Oddity című albuma pedig már a holdra szállás eufóriájából táplálkozott. Az Apollo-program minden tekintetben lendületet adott a 20. század derekán magát folytonosan újraértelmező képzőművészetnek – és az utópikusan áramvonalas bútorokban manifesztálódó lakáskultúrának is. Mindenki az űrről és a végtelen térről álmodott, aminek különös felhangjai voltak a vasfüggönyön inneni világ szűkre szabott, klausztrofób koordináta-rendszerében. És akkor a napjainkban is folyamatosan táguló Star Wars-univerzumról vagy a Marson ezekben a percekben is bóklászó roverek valóságot rögzítő nagy felbontású, tűpontos felvételeiről még szót sem ejtettünk. A kozmosz iránti érdeklődés máig töretlen, a tudományos kutatások eredményei és a fikció végtelen lehetőségei most is témát adnak az alkotóművészeknek, legyen szó festményről, grafikáról, fotóról vagy bármely új médiumról.

Nyitókép: Zsolnay Örökségkezelő NKft.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés