Egység lett a sokféleségben, ugye. Nevezhetjük geopolitikai szubszidiaritásnak is, akár: a döntés azon a szinten, ott és akkor szülessen meg, ahol az a legmegfelelőbb, leghatékonyabb; az egyedi helyzetekre az egyedi helyszínen találjanak megoldást.
A hétfői EU-csúcs döntése tehát inkább szól az európai közösség eredeti ethoszáról, mintsem az utóbbi évtizedben elharapózott centralizáló, uniformizáló és ideológiavezérelt szabályozásgyárról. És ez jó.
Hogy Európa egészét nézve hosszú távon mennyire kontinentális önérdek a legelérhetőbb, legfenntarthatóbb, legolcsóbb energiaforrásokról levágnia magát, hogy aztán az antidemokratikus, autoriter, agresszív Oroszország helyett
olyan morálisan kifogástalan demokráciáktól szerezzék be az olajat, mint Szaúd-Arábia, Katar, Omán
– vagy netán majd Irán és Venezuela –, az fogas kérdés; ahogy az is, hogy vajon a Nyugat aktuális valláspótlékát jelentő Zöld Ügyet és a Klímaváltozás Elleni Harcot mennyire segíti majd, ha az olajat és/vagy gázt Kanadából és az Egyesült Államokból szállítgatjuk majd át zéró kibocsátásúnak nemigen nevezhető óriástankereken.