Miért volt ennyire érdekes Berki Krisztián, mitől az a halála és a mai temetése?

2022. május 26. 10:30
Berki egy dologban emelkedett ki a bulvár perchősök köréből Guld Ádám médiakutató szerint: rendszeresen hozta a botrányos sztorikat, s azok minden válfaját, így megbízható ismertsége, saját márkája épült ki a folyamatos médiajelenlétnek köszönhetően. Ráadásul korántsem csak alacsony végzettségű, szegény emberek nézték, sőt.

„Már készítik Berki Krisztián sírhelyét – fotó” – címmel olvashatjuk ma reggel a Bors címlapján a nap legfontosabb hírét: a május 6-án 41 évesen elhunyt celebet a Farkasréti temető 31-es parcellájának egyik sírhelyében helyezik végső nyugalomra ma délután fél háromkor; a cikk csámcsog egy sort a gyászoló özvegy könnyein, felidézi, hogy sok híresség is eljön az eseményre. Ahhoz, hogy azt a nélkülözhetetlen információt is begyűjtse a kedves olvasó, hogy fehér ruhás gyászolókat szeretett volna az FTC egykori vezérigazgatója, már a Blikkre kell átnavigálnia.

Aztán ott vannak a családtagok, a különféle barátok és ismerősök megszólalásai, egyszóval a temetés körüli médiafelhajtás is éppen olyan, mint Berki élete körül volt.

Minden emberi élet elvesztése tragédia, különösen, ha az érintett ennyire fiatalon távozik, ugyanakkor jogos a sokak által felvetett kérdés: a botrányhős-celeb halála pontosan mivel is érdemel több figyelmet, mint egy átlagemberé, aki mondjuk cserébe nem büntetőfékez, polgárpukkaszt és él látszólag irigylésre méltó körülmények között, miközben gyakorlatilag semmivel sem járul hozzá a világhoz, sőt.

S ha megpróbáljuk az indulatot lehántani ezekről a kérdésekről, érdemes lehet közelebbről is megvizsgálni őket.

Mégis mitől volt érdekes egyáltalán ez az ember? Mitől érdekes a halála?

Miért lesz médiaesemény a temetéséből is, és miért generál százezres, milliós kattintásszámot

minden apró hír, ami erről szól, egy országban, ahol állítólag nyolc általános fölött senki sem néz vagy olvas bulvárt (érettségi fölött meg tévéje sincs senkinek, önbevallása szerint)?

A kérdések megválaszolásában segítségünkre van Guld Ádám, a Pécsi Tudományegyetem docense, aki hosszú évek óta kutatja a bulvármédia és a celebek valóságát.

Olyanok is megjelenhettek a médiában, akik korábban sosem

Guld a fenti kérdéseknél messzebbről indít. Mint elmondja, a médiatechnológia változásai hozták magukkal azt, ki kaphat médiafelületet; a rádió, majd a tévé hőskorában még a kevés kiválasztott – politikusok, a kulturális élet meghatározó szereplői, és a szórakoztatóipar legtehetségesebbjei, az úgynevezett sztárok. Majd jött a sok kereskedelmi tévécsatornával tűzdelt világ, ahol megnőtt a kereslet a médiaszemélyiségek iránt, s olyanok is megjelenési lehetőséget kaphattak, akik korábban sosem – fogalmaz a kutató – az emberek figyelmét fenn kellett tartani, elsősorban gazdasági okokból, szenzációkkal, botrányokkal, bármivel. Ugyanakkor, jegyzi meg, valamennyire vigyázott is a médiaipar az igazi tehetségekre, akiknek a (piaci) értékét nem akarta elégetni így,

ehelyett eldobható termékekkel helyettesítette őket, ők lettek a celebek

– fejtegeti. Ők viszonylag hamar kaptak viszonylag nagy figyelmet, s viszonylag hamar alá is hullottak az ismeretlenségbe, az olyan bulvárműsoroknak köszönhetően, mint a valóságshowk, a tehetségkutatók vagy a talk showk.

Majd jött az online média, lehetővé téve, hogy mindenki saját magából kreáljon ismert embert; s ezen belül is megjelentek a celebek, akik „abszolút nem tehetségesek semmiben, nem feltétlenül szépek vagy okosak, nem is beszélnek jól, mögöttük sincs hagyományos teljesítmény, de tudnak botrányokat generálni”, mint az előző korszak celebjei, akár a hajuk felgyújtásával, rekordmennyiségű nyers fahéj megevésével vagy generált műbalhékkal. A hagyományos és az online médiát is eluralták ezek a figurák – véli a kutató.

Nem csak az úgynevezett egyszerű emberek ópiuma

Eddig rendben volnánk, de vajon ki fogyasztja ezeket a „műsorokat”?

A kutató szerint kulturelitista tévedés, hogy csak az aluliskolázott szegények tennének így, „ez messzemenően nem így van, a bulvármédia fogyasztói minden kutatás szerint sokféle rétegből kerülnek ki”. Persze a törzsközönség ilyen, de

a közép- vagy felsőközéposztályból is sokan fogyasztják;

„egy részük értéktelennek nevezi és tagadja, hogy néz ilyesmit, és csak közvetett rákérdezéssel lehet csak megtudni róluk ezt” – mondja Guld, kiemelve a másik részüket, a legérdekesebb csoportot, akik felvállalják, de egy sajátos, ironikus nézőpontból. „Saját magukat felsőbb pozícióba helyezve azt mondják, ők szintén negatívan értékelik a bulvárt, de, mint mondják, mivel tudják, hogy káros és negatív hatása van, ezzel ki is vonják magukat a hatása alól, és csak szórakozásból, felülről lefelé nézve fogyasztják bevallásuk szerint”.

Hasonló rétegződés minden magyarországi televíziós bulvár ősanyjánál, a sokat kutatott Mónika Show-nál is megvolt, egy kis csavarral: volt, aki primer azonosulni tudott a szereplőkkel, mások hozták a szimpla lenézés, vagy éppen az említett ironikus-értelmiségi fogyasztás jegyeit, de olyanok is akadtak szép számmal, akik Mónikával azonosultak, akit okos megmondóembernek, mértékadó véleményvezérnek tartottak.

Berki viszont bizonyos szempontból más volt, mint a bulvármédia perchősei.

„Semmiben nem volt igazán különleges, őt egy nagyon jellegzetes és tipikus bulvárkarakternek tartom. Abból az egy szempontból érdekes, hogy viszonylag hosszú ideig tudta a médiafigyelmet magára irányítani” – véli a médiakutató, vagyis ezzel bekerült a Chris Rojek által azonosított csoportba, akik semmi mással, mint pusztán a médiabeli jelenlétükkel tudtak tényleges teljesítmény nélkül ismertté válni. A kutató szerint a magyar bulvárvilágban Kiszel Tünde lehet hasonló figura.

„Berki éveken keresztül képes volt rendszeresen szállítani a bulvármédia számára figyelemfelkeltő sztorikat, ez volt a különlegessége”, ezért mindig újabb botrányokban nyilvánult meg.

Még a leleplezett hazugságaiból is profitált

Más kérdés, mennyire lehetett önazonos Berki figurája; Guld szerint a legtöbb bulvárcelebnek eleve két személyisége van, egy úgynevezett private persona, vagyis a saját, hétköznapi személyisége, meg a nyilvánosságnak szánt public persona: ilyennek látják gyűlölői és rajongói egyaránt. A kutató szerint neki viszonylag jól felépített public personaja volt, amit álarcként viselt. Persze, közben sokszor „lelepleződött” – kérdésünkre a docens elmondja, mivel pusztán szórakozásként fogta fel mindenki, mindegy volt, hogy műbalhé-e a párkapcsolati problémája, kié a Mazerati, és fóliázott tégla-e az aranytömb. „Ha kiderült, hogy nem igaz, az is az ő malmára hajtotta a vizet, vagyis a kattintásokat” – fogalmaz a kutató.

„Ezek az emberek azért tudnak érdekesek lenni, mert olyan szokatlan történeteket mesélnek el, amit a hétköznapi ember magától nem tapasztal meg”, ez két karakter lehet: nagyon híres ember, akinek a hétköznapjait látjuk, vagy hétköznapi ember, aki különleges dolgokat csinál, és hát Berki inkább az utóbbi volt. Noha sok évvel ezelőtt volt egy kevéssé sikeres sportolói karrierje is, de ebben nem ez döntött, hanem a rendszeresen szállított különleges sztorik – mondja.

A kutató három klasszikus bulvártémát sorol fel, amelyekben Berki – talán ez is különlegessége – nyakig lubickolt. Ilyenek a leleplezésesek – amikor valakiről kiderül, hogy szeretője van, adót csal, törvényt sért, satöbbi, Berki ilyet is szállított jópárat. A másik a „megújulás”, ami lehet testi, lelki vagy anyagi is. Ilyen az, ha valaki kigyúrja magát vagy éppen meghízik; Berki egyik attribútuma a kidolgozott felsőteste volt, de ide tartozik a legendás herevasalása is. S végül ott vannak a próbatétel típusú hírek, mármint a váratlan események, amelyek megosztóak és a negatív hírértékük miatt eladhatóak, s nála ebből is számtalan volt – mutat rá Guld. Berki,

ha nem volt botrányos esemény, kitalált magának egyet, amit a bulvármédia valóságként hozott le.

Ami a halálát illeti, ez is egy abszolút mediatizált rítus a kutató szerint; itt kitér arra, hogy a gyász rítusai mennyiben alakultak át a mediatizált társadalom korszakában, amikor a média maga is megemlékezési hellyé válik, akár egy közösségi médiában létrehozott oldal, vagy csoport révén.

Persze Berki halálára is többféle reakció érkezett, s ezek nem mindegyike volt kegyeletteljes: voltak a rajongók, akik tényleg gyászoltak, voltak, akik minden tekintetben megvetették az egészet, és persze azok, akik ironikus igazságtételnek tekintették, hogy Berki elhunyt.

Meg ott voltak persze a hirtelen lett régi barátok.

Mint kérdésünkre Guld elmondja, mindez természetesen magyarázható a figyelemgazdaság szempontjából, amikor a sok és egyre bővülő tartalommennyiség előállítói versenyeznek a fizikailag bővíthetetlen emberi figyelemért, ami a legszűkösebb erőforrássá vált így; s akik pillanatnyilag nem voltak a figyelem középpontjában, most hirtelen előszedhetnek egy-egy régi történetet vagy fényképet, bizonygatva létező vagy nem létező barátságukat a halottal. „Nem állítom, hogy mindannyian feltétlenül figyelemhiéna módjára próbálták kiaknázni a helyzetet” – teszi hozzá a kutató – „de biztosan meglátták benne többen is a lehetőséget”, fogalmaz a kutató. „Az elmúlt hónapokban a negatív hírek záporában senki sem állt fel, hogy ő Berki barátja, különösen nem a hírhedt élőben közvetített szülés utáni utálatcunami során”.

Hozzáteszi:

„most aztán a barátok hirtelen megszaporodtak. Annyian vannak, hogy talán Berki maga sem hinné”.

Összesen 86 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Engem a szerencsétlen pap érdekel, aki temetni fogja. Őszinte részvétem neki.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés