Jodie Foster úgy érzi, hogy teljesen kiégett, és a saját szakmájába vetett hitét is elvesztette

Nem egy cikkben kifejtettem, hogy mennyire unom a nyolcvanas évek állandó retrózását, és hiányolom, hogy a jelenkornak szinte nincsenek önálló, jól beazonosítható stílusjegyei. Ugyanakkor visszasírom a hetvenes évek Hollywoodját, azt az időszakot, amikor a nagyközönséget megszólító alkotások is felnőtt, gondolkodó emberként viszonyultak a nézőkhöz. A Magán-ügy pont ezt a mentalitást idézi fel, más kérdés, hogy nem a tengerentúlról, hanem Franciaországból érkezett, de ez lényegében csak akkor tűnik fel, ha eredeti nyelven nézzük, mert nagyon erőteljesen a letűnt korok amerikai stílusát idézi.

És nem is feltétlenül a hetvenes éveket, kevés olyan film van, ami ennyire időtlennek hat: ha a nem aktuális premierek között szerepelne, akkor csak Jodie Foster ráncai jelentenék az egyetlen fogódzót ahhoz, hogy megtippeljem, egy hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években, vagy akár közvetlenül az ezredforduló utáni készült műről van-e szó. A cselekmény szempontjából valójában teljesen lényegtelen, formailag pedig egyáltalán nem beazonosítható a keletkezési ideje, és ez valahol a kényelmetlen témák ellenére is komfortos élménnyé teszi. Mert bár nem kevés fanyar humorral él a forgatókönyv, 

A színésznő egy kiégés szélén álló pszichiátert alakít, aki egyre jobban megkérdőjelezi a saját szakmáját. Ezt a folyamatot először egy kevésbé fajsúlyos incidens indítja el. Az egyik páciense nem csupán lelécel, de egyenesen perrel fenyegeti, mert hosszú évekig járt hozzá, egy vagyont elköltött, de nem jutott egyről kettőre, aztán meglátogatott egy hipnotizőrt, aki egyetlen alkalom során leszoktatta a dohányzásról, és egészen szépen helyre került az élete. 

És nem telik el egy nap sem, amikor eljön az a fordulópont, ami mélyebb önvizsgálatra kényszeríti. Egy másik pácienséről kiderül, hogy öngyilkos lett, és nem akarja elhinni, hogy ennyire nem vette észre a figyelmeztető jeleket. Olyannyira nem, hogy a saját szakállára nyomozni kezd, mert meg van róla győződve, hogy a nőt meggyilkolták. Ám világosan érződik, nemcsak az igazságérzete hajtja, hanem hogy saját maga számára is bebizonyítsa, nem vált alkalmatlanná vált a szakmája gyakorlására. 

Tehát 

egy kisember – vagy legalábbis nem egy hivatásos bűnüldöző – megpróbál felfejteni egy súlyos, vagy annak látszó esetet. Ugyanakkor nem az öreg mester elbeszélésmódját,inkább az olyan extravagánsabb tanítványai stílusát követi a film, mint Brian De Palma. A fókusz nem elsősorban azon van, ki mit követhetett el, hanem hogy az események miként hatnak pszichésen a főszereplőre. És nem csupán negatív hatást gyakorolnak. Mint a Terápia-sorozatban Mácsai Pál karakterének, esetünkben is szembe kell néznie a szakembernek, hogy a sok évtizedes tapasztalata és az ebből fakadó ösztönei is simán tévútra vezethetik, ahogy felmerül a hivatására való alkalmatlanság gondolata is, de közben a végtelenül ridegnek látszó nő életében újra megjelenik a szenvedély. Vagy valamiféle csírája azáltal, hogy az eset kapcsán a volt férje és közte, még ha takaréklángon is, de feléled némi tűz. 

Mindez önmagában elég lenne egy klasszikus krimi-dráma keveréknek, Rebecca Zlotowski azonban sajnos nem elégedett meg ennyivel. A pszichológusnő is hipnózis alá veti magát, amely során látomásos képek tárulnak fel a családja múltjából és az egyik rokona Harmadik Birodalomhoz való kötődéséből. Ezek a szürreális jelenetek bár vizuálisan erőteljesek, és behozzák a transzgenerációs traumák kérdéskörét is, lógva hagyják azokat, funkciótlanná válnak, így teljesen feleslegesen lassítják az amúgy sem tempósan csordogáló cselekményt. 

És ugyan szokták mondani, hogy az utazás a fontos és nem a cél, azért egy film esetében ez nincs feltétlenül így. Az első komolyabb francia nyelvű szerepében látható 

a volt férjét alakító Daniel Auteuil pedig tökéletes partnere; olyannyira természetesek és magától értetődőek együtt, hogy nehéz elhinni, csupán munkakapcsolatból szerepelnek közösen a vásznon. A kettőjük interakciója lendíti át a mozit az olykor kifejezetten monotonná váló pontokon, viszont amikor eljutunk a végkifejletig, és a szálak elvarródnak, nem kevés hiányérzet maradhat. Éppen ezért hazudnék, ha azt állítanám, hogy ha a Magán-ügyet a hetvenes, nyolcvanas években forgatták volna, akkor most a bűnügyi sztorik klasszikusáról beszélhetnénk, de az intelligens forgatókönyvével és a karakter-központúságával kellemesen feleleveníti az említett letűnt korszakot. Túlzott és sokrétű ambíciói viszont ha nem is agyonnyomják, de megtépázzák a hatásosság tekintetében. 

Magán-ügy – francia–lengyel dráma. Április 16-tól a Cinetel Kft. forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép: Magán-ügy. Forrás: Cinetel Kft.