Hát persze hogy a pénzhatalmi rendszernek. De Churchill-lel szólva, a helyzet drámai, ám egyáltalán nem komoly. Mára odáig fajult a dolog, hogy az uniós politikusoknak azon kell törni a fejüket, miként fúrják meg önmaguk a saját szankcióikat. De nem csak nekik kell ezen gondolkodni. Tudjuk például, hogy jelentős amerikai csapatok állomásoznak Európában. Ezeknek is kell az energia, főként üzemanyag. Mit csinálnak a jenkik? Elindul egy tanker ötszázezer tonna olajjal Oroszországból, és megérkezik a Baltikumba. Ott belekevernek valamit, így az árut már egy uniós állam vállalata adhatja tovább. Vígan fedezheti az amerikai seregek olajszükségletét anélkül, hogy megsértenék a saját szankciós szabályaikat. Ilyen kerülő utakon bármi megvásárolható. Végül is arra valók a pénzügyesek, hogy megtalálják a megoldást az ilyen helyzetekre. A jogászok meg arra, hogy megtalálják a jogi kiskapukat.
Most a háborús logika irányítja a döntéseket. De az energiahordozókkal kapcsolatos játszadozás már korábban elkezdődött. Miért?
Amerika, pontosabban a pénzuralmi rendszer célja korábban is az volt, hogy visszaszorítsa az orosz szerepvállalást az Európai Unió energiaellátásában. Közös uniós projekt lett volna például a Nabucco gázvezeték, amely iraki, azeri, türkmén és egyiptomi eredetű gázt is szállított volna. Simán megfúrták a jenkik. Az Északi Áramlat-2 gázvezeték körüli huzavonát ismerjük, a németek most megint levették a napirendről az engedélyeztetését. Szerencsére a kezdetben Déli Áramlat névre hallgató vezetéket, amely később Török, most Balkáni Áramlat lett, sikerült megépíteni, mert nem túlságosan nagy kapacitású, és ezért nem figyeltek rá különösebben az amerikaiak. Évente tízmilliárd köbméter gáz érkezik ezen a csővezetéken, ebből jut a szerbeknek, nekünk, sőt továbbszállításra is.