Macron, Le Pen és a francia centrális erőtér

Nyitókép: elnökválasztási térkép részlete a Europe Elect oldaláról

A vasárnapi francia választás egyszerre hozott papírformát, másrészt drámai változásokat a nyugat-európai nagyhatalom politikai életében.

Papírformát, mert Macron első fordulós kismértékű győzelme, valamint Macron és Le Pen második fordulóba jutása olyan fejlemény volt, amit régóta és pontosan mutattak a közvélemény-kutatók. De még az erre vonatkozó számadatok böngészése nélkül, a francia politika híreinek és folyamatainak követésével is már rég nyilvánvaló volt, hogy e két politikus és a mögöttük álló mozgalmak azok, akik Franciaország közéletét valóban formálni tudják.

Emmanuel Macron néhány éve jól felépített antréval és – korábbi szocialista kormányzati pozíciója ellenére – egy friss arc imázsával és lendületével robbant be a francia politikába. 2017-ben behúzta az elnökséget, majd néhány hétre rá gyorsan összerántott elnöki pártjával a kétfordulós parlamenti választáson is letarolta az országot, egypárti többséget szerezve. A nagy kérdés az volt, hogy Macron lendülete és támogatottsága kitart-e, hiszen

avagy igen sok esetben a pőre népharag. Ez utóbbi sors várt Macronra is, hiszen a sárga mellényesek mozgalma és számos más szakszervezeti és egyéb ellenállás éveken át dacolt az elnök reformterveivel, Macron népszerűsége pedig alulról súrolta a francia bányászbékák ülepét, ha esetleg utóbbiak nem mentek el szintén sztrájkolni.

Macron viszont a hazai, borítékolható nehézségek mellett a világpolitikára vetette vigyázó szemeit, és Németországgal szemben a kifutó Merkel-korszakban, s pláne a most kezdődött, harmatos Scholz-kancellárság idején egyre nagyobb eréllyel és egyre nagyobb elfogadottsággal vette föl Európa vezetőjének szerepét. A macroni föllépés eredménye: biztos első hely az elnökválasztás első fordulójában, és ígéretes pozíciók a második forduló előtt –

hogy régi francia hagyományként ismét megakadályozzák egy Le Pen esetleges elnökválasztási győzelmét.

Áll-áll tehát Macronnak a zászló, már csak azért is, mert úgy tűnik, nem csak egyszeri fellángolás volt az ő betörése a francia politikába. Új, centrista erő született vele és mögötte: mondhatni, Macron megalkotta a francia centrális erőteret, tőle balra és jobbra is többféle kisebb politikai mozgalommal, ahol a középen álló elnöknek csak arra kell vigyáznia, hogy jelentős kanyargások nélkül egyenesben tartsa hazája és hatalma hajóját, ezzel megőrizve a mérsékelt liberálisok, balosok és jobbosok felé egyaránt nyitott, az üzleti körök és a kis- és nagypolgárság által egyaránt támogatott politikáját.

A Notre-Dame vízköpői, háttérben az Eiffel-toronnyal Párizsban (Martin BUREAU / AFP)

Ha már Le Pen: Marine hozta a kötelezőt, és ő jutott be Macron mellett a második fordulóba, bár a szélsőbalos Mélenchon végül igencsak közelről lihegett a nyakába. A nagy kérdés, mint hosszú évek óta: képes-e egy Le Pen a francia választók többségét maga mögé állítani egy ki-ki helyzetben,

és megragad az örök második pozíciójában.

Marine Le Pen mindent megtett, hogy a lehető legmérsékeltebb, legtöbb szavazót megszólító politikákat és üzeneteket képviseljen az elmúlt években úgy, hogy mozgalmának eredeti szavazóit is megőrizze. Ennek az eredménye a támogatottság lassú gyarapodása lett, miközben a radikálisabb Éric Zemmour jó nagy falatot hasított ki a táborából – eddig.

Bár egy alkalom kivételével eddig nem volt olyan közvélemény-kutatás, ami Le Pen végső győzelmét mutatta volna Macronnal szemben, és a Macron mögé besorolni képes koalíció sokszínűbbnek és számosabbnak tűnik, mint Le Pen tartalékai, a kutatások mégis meglehetősen szűk Macron-győzelmet jeleznek előre, ami nem tud teljességgel kizárni egy meglepetésszerű Marine-fordítást.

A francia választás legnagyobb tanulsága a hagyományos bal- és jobboldali néppártok alkonya. Katasztrofális eredményeket hozott nekik a vasárnap este: De Gaulle örököseinek pártja, a Republikánusok elnökjelöltje, Valérie Pécresse mindössze 4,79 százalékot szerzett,

a második fordulóban. Gyakorlatilag létkérdések merülnek fel a gaullisták számára, akiknek maradék táborából egyrészt a polgári rétegeket megszólítani képes, technokrata-elitista Macron, másrészt a nemzeti politikát és identitáskérdéseket határozottabban képviselő Le Pen és Zemmour falatoznak kedélyesen. Kérdés, a Macronok és Le Penek fémjelezte korszakban hogyan van innen visszaút az elsorvadó középjobb számára.

A másik régi nagy erőről, Mitterrand egykori nagy hatalmú pártjáról, a szocialistákról nem is beszélve. Francois Hollande csetlő-botló elnöksége után öt évvel a szocialisták Anne Hidalgo párizsi polgármestert indították az elnökválasztáson – és teljesítményére még a katasztrofális jelző is gyenge: 1,74 százalékot szerzett a szocialista politikusnő. És ami még döbbenetesebb:

Innen szép, nem hogy nyerni, hanem politikai erőként egyáltalán életben maradni.

Bár ilyen energiaárak mellett a francia szocialisták talán jobban is tennék, ha az utolsó szoci még ma reggel lekapcsolná a villanyt.