Háborúkról – Sugár Vilma igazsága

2022. február 27. 12:21

Győrffy Ákos
Mandiner
Soha nem értettem, miért hitték azt, hogy Európa valamiféle történelmen kívüli állapotba került, és nem érvényes rá többé a történelem sötét logikája.

„Itt most csináljuk azt, hogy nem hal meg senki, jó?” – mondja a kisebbik fiam az édesanyjának. A szőnyegen fekszenek, előttük játékkatonák, tank, katonai teherautó. Vlagyimir Putyin is szerepel, ő egy zombiszerű figura, lila hajjal, beszélni is fog mindjárt a tévében.

Lövöldöznek ugyan egymásra a katonák, de miután az egyik eldől, rögtön fel is áll, a halálos sebesülés pillanatok alatt beheged.

Ebéd közben arról folyik a szó, hogy mit vinnénk magunkkal, ha menekülni kellene. A már említett kisebbik gyerek szerint az aranyhalakat mindenképp. Látom magam, ahogy hátamon egy tömött hátizsákkal, kezemben egy vízzel teli nejlonzacskóval baktatok valahol az út szélén. De a kutyát is vinni kellene, a Barka nem maradhat itt, mi lenne vele nélkülünk.

Nevetgélnek ezen, és én is igyekszem mindezt viccesre venni, de a beszélgetés mélyén valami egészen más van, ez jól látszik.

Egy idős asszony beszél a híradóban, Sugár Vilmának hívják, és azt mondja sírva, hogy a fia Kárpátalján maradt, nem tudja, mi lesz vele,

és hogy szeretetben kellene élni, állítsa meg már valaki ezt az átkozott háborút.

Sugár Vilma. Szép, beszélő név. Ahogy hallgatom, az jut eszembe, hányan mondhatták már ugyanezt az elmúlt sok száz évben. Ócska közhely, mondhatnánk, szeretetben élni, nem háborúzni, persze. Vonulnak a népek az országutak szélén, a tömött vonatokon.

Újra meg újra Walter Benjaminra kell gondolnom, aki ezt írta a háború angyaláról: „Egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”

Erről a jövőnek hátat fordító, a romhalmazzal szemben álló angyalról gondolták azt oly sokan, hogy eltávozott a nyugati civilizáció területéről. Háborúk mindig vannak, persze, csak máshol. Afrikában, Ázsia egyes területein, de kizárt, hogy Európában valaha is újra megtörténjen.

Soha nem értettem, miért hitték azt, hogy Európa valamiféle történelmen kívüli állapotba került,

és nem érvényes rá többé a történelem sötét logikája.

Azon nyilván lehet elmélkedni, hogy mi vezetett ide. A gonosz Putyin lerohanta a mit sem sejtő, árkádiai idillben lebegő Ukrajnát. Mintha ez látszódna a legnépszerűbb narratívának. Látom, ahogy Kárpátalján élő vagy onnan elszármazott ismerőseim ennél azért némiképp árnyaltabb narratívát tettek magukévá. Az ő szűrőjükön át nézve Ukrajna nem a bukolikus béke bárányfelhői alatt virágzó táj, hanem egy velejéig korrupt és ostoba nacionalizmusban erjedő, igazi államra csak nyomokban emlékeztető konglomerátum. Nem mintha Putyin Oroszországa maga lenne az égi Jeruzsálem.

Mindezzel egyáltalán nem azt akarom állítani, hogy ami most történik, jogos lenne és igazságos. Dehogy. Csupán azt, hogy egy ilyen esemény értelmezésekor is hajlamosak vagyunk arra, hogy azonnal a legkisebb ellenállás irányába induljunk el.

Egyszerű, könnyen érthető igazságot akarunk,

ami mögé azonnal be lehet állni. Kitesszük a béke hófehér galambját a profilképünk sarkába, esetleg kék-sárga csíkkal is kidíszítjük.

Félreértés ne essék, mélységesen együtt érzek az ukrán emberekkel, akik kénytelenek végignézni és végigszenvedni, ahogy a háború márványarcú, kifejezéstelen tekintetű angyala végigsöpör az életükön. Ahogy megrendítő látni azt is, ahogy a kárpátaljai magyar férfiakat ismét arra kényszerítik, hogy részt vegyenek egy olyan háborúban, amihez nekik aztán tényleg a világon semmi közük nincs. Ahogy nekik, úgy nekünk sincs ebben a háborúban semmi keresnivalónk. Azon kívül persze, hogy minden segítséget megadunk az angyal elől menekülőknek. 

De talán van itt még valami, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Valami, amit talán nevezzünk úgy, hogy minden háború kirobbanásának legbelső logikája,

s amit Hamvas Béla – most különösen aktuális – A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéjében így fogalmaz meg:

„A háború a betegessé lett tömeges extraverzió katasztrófája. Mert az ember normális anyaországbeli állapotában a tényeket, vagyis a külsőségeket fogadja el valóságnak. Mihelyt valami baj van, azt hiszi, hogy ennek feltétlenül külső okának kell lenni. Külső oka van a szegénységnek, a betegségnek, az igazságtalanságnak és rendetlenségnek. Amikor a bajok kollektív bajokká dagadnak, megkeresik a külső okot, ami állítólag a bajt okozza. A külső ok pedig, amint mondják: az ellenséges nép. Az extraverzált ember fel se tudja tételezni, hogy valamely baj oka belül is lehet. S az extraverzált kollektívum saját szegénységéből, elnyomottságából, életének igazságtalanságaiból fakadó összes bajokat mindig az ellenséges népre fogja hárítani. Mikor aztán ez az extraverzió pathológgá lesz, vagyis amikor a kollektívum a maga felé fordított önbírálat pillantásait teljesen elhajította és a kritikát önmaga fölött elvesztette, abban a hiszemben kezd élni, hogy az államban lévő minden baj oka az ellenség s ebben a percben a helyzet katasztrofálissá lett, a háború pedig máris kitört. A háborút csak az érti, aki látja, hogy az egyik nép a másikban saját bajainak okát támadja.” 

Amikor Sugár Vilma, az idős kárpátaljai asszony sírva beszél a szeretet fontosságáról, nem azért mondja, hogy mi, biztos távolban a tévé előtt ülők, majd szépen meghatódjunk rajta.

Azért mondja, mert határhelyzetekben az ember hajlamos kimondani egyszerű igazságokat.

Amely egyszerű igazságokról a nyugati civilizáció jó ideje megfeledkezett. De nemhogy megfeledkezett, hanem egyenesen céltáblává tett, lényegi tartalmukat meggyalázta, gúny tárgyává tette őket, relativizálta, majd az ebből következő taknyos ügymenetet nevezte ki normalitásnak. 

A szőnyegen zajló játékháborúban most mindenki Putyinra figyel. A lila hajú, zombiszerű játékfigura azt mondja – a gyerek hangján –,

hogy mindenki takarodjon haza és tegye a dolgát.

Legyen újra pék, postás vagy filmrendező. Mert meggondolta magát és rájött, hogy mégsem volt olyan jó ötlet ez az egész. 

Ezt a lélektani pillanatot Hamvas a már idézett esszéjében így bontja ki:

„Csak egyetlen mozzanatra van szükség: a pillantást befelé kell fordítani, a becsületes önkritikának szót kell biztosítani, feleszmélni, a feladatokat felismerni, konkrétan látni, a realitással szembeszállni és a személyes Én-t bevetni. Abban a pillanatban kitűnne, hogy a bajok nagy részének forrása belül van; más részük áthidalhatatlan, mert az emberi élettel együtt járnak; végül csak elenyészően csekély baj oka az idegen nép, – s ezt a zöld asztal mellett tényleg el lehet intézni.” 
 

Összesen 94 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A nagyszüleim földönfutóvá tétele és a reménytelenségük, ami áthatotta a gyerekkoromat számomra soha egyetlen percre sem feledhető sebként él bennem. Ezért, nem feledve az oroszok történelmi bűneit sem, a remény apró szikráját jelenti, hogy a régi bűnökre sem terül soha a teljes feledés homálya.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés