A baloldal a saját tábora számára sem elfogadható államfő-jelöltet tud állítani, azt is kapkodva és veszekedve.
Kezdjük onnan, hogy Márki-Zay Péter tavaly októberben (elvileg) leváltotta, megtisztította, megújította az ellenzéket. Kitaktikázta a félmilliárdos kampányköltés ellenére megfáradt és unatkozó addigi reménységet, Karácsony Gergelyt, majd legyőzve az őt miniszterelnöknek alkalmatlannak tartó DK-s Dobrev Klárát.
Nagy volt az öröm a balos nyilvánosságban, hiszen nemhogy sikerült úgy ahogy végigcsinálni az előválasztási procedúrát, a háttéralkukat és a közel egy évtizedig ballasztként beazonosított, valójában folyamatosan visszaerősödő Gyurcsány dominanciáját is feledtette, hogy egy kvázi új arc került az élre. A hódmezővásárhelyi polgármester behozza a civil hangot, kicsit antipolitikus, megszólítja a „csalódott fideszeseket”, a fiatalokat, ráadásul képzett, világot látott, hétgyermekes családapa – íme a kormányváltás győztes receptje. Ungváry Rudolftól Kéri Lászlóig ujjongott a ballib értelmiség kórusa: most majd Orbán meglátja, a saját fegyverével győzzük le, nesze neked Fidesz!
Aztán október 23-án alig néhány ezren voltak kíváncsiak az előválasztáson indult miniszterelnök-jelöltek parádéjára, s azt is egyre többen voltak kénytelenek realizálni, hogy
ellenben előszeretettel sért meg teljes társadalmi csoportokat odavetett félmondatokkal. Az egyik pillanatban „roppant liberális”, ellenzi a minimálbért és a rezsicsökkentést, a másikban nekimegy az időseknek, fogyatékosozik, zsidókat és melegeket számol a Fideszben, az ellenfél szavazótáborát ostobázza, majd beközli, a fasisztákat és a kommunistákat is képviseli.
A baloldal körül mindezek hatására hamar elfogyott a pár hónappal ezelőtti hurráoptimizmus, ráadásul a háttérben nem vezettek sikerre az egyezkedések sem, például nem sikerült dűlőre jutni a hatpárti közös listáról. Ami talán a hétköznapi problémákkal küzdő potenciális ellenzéki szavazót kevéssé érdekli, mégis a tehetetlenség és a szétesettség érzetét sugározza. Kínos. Közben MZP is jelentősen meggyengült, nem tudta átvinni a saját frakció ötletét, sem egyéb elképzeléseit. Így jutottunk el az államfő-jelölés ügyéhez.
Miben más ez a kérdés, mint mondjuk a közös lista, az egyéni jelöltek, a kormányfő-jelöltek vagy a szintén máig hiányzó közös program? Először is abban, hogy míg a felsoroltak a muszáj kategóriájába tartoznak, a baloldal ezen a téren legfeljebb szimbolikus lépést tehet, hiszen nincs meg a kellő társadalmi felhatalmazása ahhoz, hogy a jelöltje kapja meg a kellő számú voksot a március 10-i parlamenti szavazáson. Ettől függetlenül jelölni igenis tudnak, így volt ez öt éve is, emberük pedig kap tizenöt percet a szavazás napján, hogy vázolja a baloldal világképét, illetve kritikáját a jelenlegi kormánnyal szemben. Ezzel pedig nyilvánosságot, ha úgy tetszik, némi rivaldafényt kap az illető. Ehhez azonban kell egy „illető”, valaki, aki hiteles, széles körben ismert, jó karakter, vállalja a nemzet, de legalább az őt javasoló oldal egységének képviseletét.
Az előválasztás után rögtön felmerült, hogy közeledik az idő, érdemes lenne megkérdezni erről a témáról is a nagyérdeműt, ha már ez az imidzs. És van némi lendület. Aztán ezt az ötletet elvetették, mondván, nem akarják megosztani a figyelmet, meg amúgy is közvetlen államfő-választást akarnak majd valamikor.
Teltek-múltak a napok, MZP beszélt és magyarázkodott, a belső viták kiújultak, számos ügyben nem sikerült dűlőre jutni, az államfő-jelölést meg mintha tényleg elengedték volna. Közben a Fidesz Novák Katalin személyében egy sikeres és népszerű női politikust javasolt a legfőbb közjogi méltóság posztjára, amivel alighanem már most történelmet írt, tekintve hogy szinte bizonyosan a leköszönt családügyi miniszter lesz Magyarország első női államfője. Nesze neked progresszív baloldal!
A szavazást megelőző utolsó hónapra ráfordulva kiderült, a háttérben mégis elkezdődött a megkésett egyezkedés az esetleges közös ellenzéki jelöltről. Ismét ment a castingolás a baloldalon, felmerült több név is – például Elek István a sajtóból értesült róla, hogy az övé is.
Aztán jött egy biztosnak tűnő jelölt-jelölt: Iványi Gábor! A Magyar Evangéliumi Testvérközösség vezetője mindig is az ellenzék kedvence volt, a szociális és hajléktalanellátó intézményeket fenntartó, szelid hangú lelkipásztor évek óta rendszeres szónoka a kormányellenes tüntetéseknek, meg szokták kérdezni a brüsszeli „országjelentők” és egyszer odáig ment, hogy azt mondta,
Népszerű gondolat az ateista baloldalon.
A Magyar Narancs által címlapra tett, és több tízezres petícióval is megtámogatott, az ötletet meghatottan támogató Iványi mellett öt párt állt ki. Úgy tűnt, az utolsó pillanatban a kormánypárti mellett lesz még egy államfő-jelölt, aki ugyan a teljes társadalom támogatására aligha számíthat, a saját tábornak legalább megfelel. Mi az hogy, nagyon is! Az eddig inkább a DK-hoz közelinek tartott felekezeti ember jelölésének lehetőségét pedig maga Márki-Zay Péter jelentette be, javasolva őt a szerepre.
Aztán váratlanul jött a hír, pontosabban egy Jakab Péter-féle Facebook-bejegyzés és egy szűkszavú közlemény: Iványi helyett Róna Péter közgazdász lesz a közös aspiráns. Akit épp külföldön ért a hír és a bejelentés, így nem is tudott mit mondani az elképzeléseiről az őt megkereső sajtómunkásoknak. Ez aztán a profizmus!
MZP tovább gyengült? Ismét belső viták szabdalják az ellenzéket? Folytatódik az alkudozás és a taktikázás? – merült fel a Telex cikkében is a történtek nyomán. Ezt még az Iványi benevezését megfúró Jobbik újdonsült szövetségese, maga Gyurcsány Ferenc sem hagyhatta szó nélkül, felerősítve a Márki-Zay által újrahasznosított árulózást. A csalódott „szövetségesek” pedig név nélkül ontották panaszukat a haladó nyilvánosságban.
Akik kiborultak az ötleten, a teljesség igénye nélkül: Gábor György, Lattmann Tamás, Simor András, Békesi László és Vásárhelyi Mária. Nem is beszélve a Magyar Narancs csalódott szerkesztőségéről. Ebből még akkor sem jönne ki a nemzeti egység, ha lenne valódi esélye a baloldalt korábban hevesen ekéző, volt LMP-s politikusnak.
Nem csoda, hogy ezt a témát nem érintette ismerős lózungokból felépített, csütörtöki országértékelő beszédében a kormányfő-jelölt. Mindenesetre a „demokraták” ismét bebizonyították, hogy még azt is el tudják rontani, amit elvileg nem lehet. Kapkodás, kiszivárgó nevek és belső viták, üzengetések, majd amatőr bejelentés – így összegezhető a kínkeserves procedúra. Melynek eredménye egy olyan közös államfő-aspiráns, aki még a saját tábort is erősen megosztja.
Kicsit sem sugározza stabil kormányzásra képes alakulat benyomását az MZP kínos szereplései miatt amúgy is megtépázott renoméjú, Gyurcsány Ferenc által leuralt, számos konfliktus által szabdalt magyar baloldal.
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Magyar Péterék még mindig tagadják, pedig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy brutális megszorítócsomaggal készülnek a választásra. Az európai Unió elitjének megfelelő adóemelés minden magyar ember életét megnehezítené. Az önét is, bárkire tervez szavazni jövőre.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
A műsor kritikus és szatirikus hangnemben vizsgálja, hogyan épül fel a „slim fit messiás” narratívája, miközben egyre több politikai ellentmondás kerül felszínre.
Az ellenzék pedig mit művel? Visszataszító módon kufárkodik a nehéz helyzetben elő intézetis gyermekekkel.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
„Az EU-csúcsnak vége. A közvetlen háborús veszélyt elkerültük, a brüsszeli hadikölcsönből kimaradunk. Nagy eredmény!” – hangsúlyozta a miniszterelnök péntek hajnalban.
A Hertha drukkerei remélik, méltó búcsúztatásban részesítik majd a magyar szakembert.
