„A türelemnél és a szeretetnél nincsen fontosabb” – Ferdinandy György a Mandinernek

2022. január 19. 11:51
Az emigrációban francia, majd spanyol írónak készült, de hamar rájött, hogy igazán pontosan és szépen csak magyarul tudja kifejezni magát. Interjú Ferdinandy György Prima Primissima díjas íróval.

Zováthi Domokos interjúja a Mandiner hetilapban.

Tambo című, tavaly nyáron megjelent kötetében részletesen ír arról a zivataros időszakról, amelyben felnőtt. Hogyan látja a mából a gyerekkorát?
Habár 1935-ban születtem, háborús gyerek vagyok, mert gyermekkorom jelentős része a második világháború árnyékában telt. A szüleim megélték mindkét világégést, el is váltak utána. Orvos édesapám üldözötteknek segített, tucatnyi embert mentett meg. Miután a szüleim házassága véget ért, az egykori budai polgárlány édesanyám maradt velünk, három gyermekkel, így éltük túl a modern közép-európai történelem legviharosabb időszakát. A háború után, 1947-ben mint éhező pesti gyerek a belgiumi Monsba kerültem, egy gyáros családjához, majd Gödöllőre költöztünk. Idővel visszakerültünk Budára, a saját házunkba, pontosabban a garázsába, mert a lakóépületben addigra már ávós tisztek éltek.

A legjobb írásaim a nyolcvanas években születtek, most már csak »levezetőköröket« futok”

Egy kis garázsban éltek négyen?
És velünk lakott még a kecske, a kutya meg a macska is. Így éldegéltünk az ötvenes években, miközben igyekeztem elvégezni a gimnáziumot. Sokáig nem vettek fel sehova, mert olyan társadalmi osztályhoz tartoztam, amelynek tagjait sehol nem látták szívesen. Hosszas keresgélés után, 1951-ben a Piarista Gimnázium diákja lettem. Sztankay István, a későbbi színművész az osztálytársam volt, és a nálam éppen csak idősebb Pomogáts Béla és Rónay László irodalomtörténészek szintén oda jártak akkoriban.

Fotó: Kovács Attila

Az 1956-os forradalom után emigrált. Miért döntött a távozás mellett?
Nagyon nehéz idők voltak akkortájt. A gimnázium elvégzése után a Fővárosi Autóbuszüzemhez kerültem kalauznak, sofőrnek készültem volna, ha nem engednek tovább­tanulni. Kínkeservesen, többszöri jelentkezésre 1956-ban felvettek az ELTE francia szakára. Sokszor nyilatkoztam és írtam: mindössze hat hétig lehettem a bölcsészkar hallgatója. A kommunizmusban ha nem szívelt az államhatalom, roppant nehezen lehetett előrejutni, márpedig a rendszer igen sokakat kipécézett magának. Ezt elkerülni akarván úgy gondoltam, ha a harcok után megnyílnak a határok, Franciaországba költözöm, és ott folytatom az egyetemet. Habár gyermekfejjel már faragtam versikéket, és mindig ezt a szakmát képzeltem el magamnak, tulajdonképpen az 1956-os események hatására kezdtem írni. Végül úgy hozta az élet, hogy a nyomtatásban megjelent első írásom a forradalom humoráról szólt, és az egyik vezető belga napilap hozta le.

Úgy hozta az élet, hogy a nyomtatásban megjelent első írásom a forradalom humoráról szólt, és az egyik vezető belga napilap hozta le”

Kezdetben franciául írt, de aztán visszakanyarodott az anyanyelvéhez. Miért?
Az első prózaköteteimet valóban franciául írtam, majd kényszerből átálltam a spanyolra. De hamar rájöttem, hogy igazán pontosan és szépen csak magyarul tudom kifejezni magam. Puerto Ricóban, tiszta spanyol ajkú közegben tértem vissza az anyanyelvemen való íráshoz. Átkozottul nehéz folyamat volt, de szerencsére sok segítségem akadt benne. A Szabad Európa Rádió például rendszeresen elküldte nekem a Magyarországon megjelent friss könyveket és folyóiratokat, ezeket elolvastam, tanulmányoztam, így megpróbáltam újra „megtanulni” a nyelvet. Habár a hetvenes években még írtam franciául, és a koronavírus-járvány előtt kijött egy spanyol kötetem is, sok éve magyarul dolgozom. Többé-kevésbé sikeresen, hiszen 2000 óta több mint harminc kötetem jelent meg, köztük persze néhány újraközlés is.

Nyitóképen: Ferdinandy György az első motorján Strasbourg-ban 1957-ben. Fotó: Ferdinandy-archívum

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés