Karácsonyi beszélgetés egy online térben is aktív lelkésszel

A valódi keresztény fundamentalista – Márkus Tamás András lelkipásztor a Mandinernek

2021. december 24. 15:00

Írta: Joó István
Alapvető hitelveikért teknősbékaalakzatba tömörülve kell az egyházaknak harcba menniük a mai posztmodern világban – fogalmaz Márkus Tamás András református lelkipásztor, teológus, az Evangelikál Csoport Egyesület elnöke, akivel beszéltünk a karácsony valódi értelméről, a progresszív teológiáról és az új nemzedékek pasztorációjáról is. Interjúnk!

***

Mai világunkban zenei kliptől a jakuzziig mintha minden a testről szólna, de az, hogy megtestesült az Ige, vagy hogy a Fiúisten testet öltött, vagyis a karácsony valódi értelme, az emberek többségének nem sokat jelent. Miért van ez?

Én fölmenteném az embereket. Azt vettem észre, sokszor nem azért nem érdekli őket ez a tény, mert közömbösek, hanem mert nem ismerik sem a karácsony, sem az evangélium üzenetét. Tehát nem az van, hogy három tőmondatban el tudják mondani helyesen és azt elutasítják, hanem egyszerűen nem ismerik. Sajnos sokszor olyan egyházi nyilatkozatok látnak napvilágot ilyenkor, amelyek nem elég egzaktak, tisztelet a kivételnek. Teszem azt, karácsonykor megérjük azt, hogy a sötétségbe betör a fény. Hogy a szolidaritás győz. Ezek nem rossz üzenetek, csak innen nehéz eljutnia egy kívülállónak a lényegig.

Álköltői „nesze semmi, fogd meg jól”?

Nem egzakt információt adnak át, ellentétben az apostolokkal, akik történelmi tényekről beszéltek. Krisztus meghalt, feltámadt a harmadik napon, satöbbi. A karácsonyi üzenet tárgya szintén egy történelmi tény. Épp ezért csodálatos, hiszen arról van ott szó, hogy a mindenható Isten testet ölt – inkarnálódik – és ezt ünnepeljük. De ezt így, egyszerű tőmondatban nem sokat hallhatod. Később János apostol mondja azt is, láttuk, tapintottuk őt, előttünk volt…

Mi ennek az inkarnációnak a jelentősége?

Látni kell az előzményeket! Először a zsidó népnek jelenti ki magát Isten egészen különleges módon Mózesen keresztül, miközben egyetlen izraelita sem láthatta őt. Eleve kellett egy közbenjáró a Hóreb hegyén, mert nem tudják elviselni Isten jelenlétét még csak felhőkben, villámlásokban meg hangban sem. De maga Mózes sem láthatta szemtől-szemben, csak hátulról.

A szent, igazságos Isten és a gyarló ember a bűn miatt nem tud találkozni, mert különben utóbbi nyomban meghalna. De Jézusban megtörténik, ami addig sosem,

hogy látják a maga teljességében testet öltve Istent, ahogy beszél, ahogy cselekszik, hozzááll a dolgokhoz, az emberekhez. Látják, mit jelent az abszolút szentség, és látják, mit jelent az irgalom. Látják, az igazság és a szeretet hogyan fonódik közös harmóniában egybe, egy emberben.

Ma mintha a szeretetre hivatkozna mindenki. Ezt kérik számon a vallással köszönő viszonyban sem lévő véleményvezérek is a keresztyéneken.

Ezért kellene Jézusra figyelnünk, amikor a kereszténységről beszélünk. Engem azért eléggé bánt, amikor össze-vissza hivatkoznak rá, főleg, amikor sarokba próbálják szorítani a hívőket, oktatgatva őket, mit és hogyan kéne mondaniuk, jóváhagyniuk. „Ti nem a szeretetet hirdetitek?” – kérdezik számonkérően. Pedig bele kell csak pillantani az evangéliumokba, Jézus hogyan hirdette a szeretetet, milyen kemény szavai vannak! Többet beszél az ítéletről, mint közvetlenül a szeretetről. De azt a mi érdekünkben teszi, szeretetből. A parázna asszonnyal, akit meg akarnak kövezni, miután tetten értek, hogyan is kommunikál? Leállítja az ítélkezőket, s azt mondja a nőhöz fordulva: „Én sem ítéllek el téged, eredj el, és többet ne vétkezzél.” Tehát nem azt mondja, „Szeretlek, csináld tovább, mert úgy a jó.” 

De hát a test az embernek alapvetően azt jelenti, élvezz, kényeztesd, vagy éppen gyúrd ki magad.

Ez így van, de Jézusban az jelent meg testben, akit elementárisan mindenki keres, még ha nem is tudja. Kálvin szerint a Krisztus előtti kinyilatkoztatások olyanok voltak, mint egy festményt megelőző ceruzavázlatok. S végre azzal, hogy Isten megjelent a názáreti Jézus Krisztusban, előttünk van a maga teljes valóságában maga a Teremtő, a legmélyebb titok, amit a világvallások a maguk szegényes és elégtelen módján kutatnak. Előttünk van a legteljesebb kinyilatkoztatás Isten igazságáról és szeretetéről, előttünk van a legteljesebb valóság. Az emberek azonban még mindig nem őrá hallgatnak, keresztre feszítik.

Talán mert csak a „kis Jézuska” kell, aki még nem sok vizet zavar?

Az biztos, hogy

sokszor ma is amolyan bukolikus képpé korlátoznánk a megtestesülést: pásztorok, szelíden bőgő tehénkék,

akik meleg párát lehelnek, holott a születéstörténetben is nagy teológiai jelentőség van. A mindenható Isten közösséget vállal emberi nyomorúságunkkal, halandó testet ölt és egy egyszerű ács fia lesz, egyszerű fiatal nőnek a gyermeke. Hogy aztán a kereszthalálában csúcsosodjon ki a végtelen alázat és végtelen dicsőség, hogy értünk szenvedve lássuk a legnagyobbnak Istent. Hogy legalább utólag megpillantsuk: akkor a legnagyobb, amikor a legmélyebben van. Elképesztő paradoxon. 

Igehirdetést tanítók szerint nem jó karácsonyi prédikáció az, ami nem jut el nagypéntekig és húsvétig. Mi most, ha jól értem, nagypénteknél vagyunk…

Igen, a helyettes bűnhődésnél. Tudniillik hogy Jézus a nekünk járó büntetést vette magára a kereszten. A helyünkre állt.

Húsvét mit mond a karácsonykor testet öltött Istenről a testiességre hajlamos embernek?

A kereszténység nem platonizmus; olyan testi feltámadást hisz a Biblia tanúsága alapján, melynek nyomán az üdvözülő emberek testben lesznek együtt, amikor Isten országa kiteljesedik. A test azzal, hogy Isten magára vette, elképesztően felértékelődött. Mert soha nem veti le magáról Isten a testet. Miután harmadnapra feltámadott, felment a mennybe, közben jár értünk testben az Atya jobbján. Azzal, hogy testben ment föl a Mennybe, a testiség, az ember valója úgy ahogy van, a mennyei valóságba lett beleültetve. Ez a végső reménységünkre, a testben való feltámadásra mutat.

Száz százalékos biztosítékunk van arra, hogy testi formában fogunk tovább létezni.

A páli megfogalmazás szerint Jézus Krisztus az „első zsenge”, és mi is olyan romolhatatlan és dicsőséges testben fogunk feltámadni, létezni egy új égen és új földön, mint Krisztusé. Nyilván a bűnös természettől teljesen megszabadítva…

Ön mint fiatal, harcos teológus igen aktív az online térben. Két éve az egyik hitigazságról, a helyettes bűnhődésről vitát kezdeményezett, mivel egy Hit Gyülekezetéből kiszakadt szabadkeresztény csoport vezetője gyökeresen mást tanított erről. Miért szereti ezeket a nyilvános vitákat?

Valóban, a helyettes bűnhődést kikezdte egy egyházi közösség. Ezt a kérdést az Egyesült Államokban már megvitatták, lényegében lefutott, itt késéssel jelentkezett. Egy ilyen léptékű hitigazság félre tétele nem marad egyetlen közösség határain belül, az ilyesmi mindig terjed. Elkezdtem erről cikkezni az általam alapított evangelikalcsoport.hu nevű oldalunkon, és hamar más is felkarolta a témát. Született a végén egy nyilatkozat, ami elképesztő széles összefogást teremtett a hazai protestáns felekezetek között, hogy szembehelyezkedjenek ezzel a jelenséggel. Ez a „csata” tehát egy valós problémából keletkezett és az embereket megerősítette, elmélyítette abban, hogy mit hisznek.

A legnagyobbat talán A progresszív keresztyén című írása szólt. Eszerint a progresszív keresztyén, aki hivatkozik keresztyénségére és egyházhoz tartozására, de támadja a hitelveket és a bibliai erkölcsökkel szembemenő újításokat akar, „lelegeli azt, amit az egyház korábbi és jelenlegi hitvallói ültettek és öntöztek. A progresszív keresztyén tevékenysége arra korlátozódik, hogy kiszívja az életerőt az egyházból, míg végül egy élettelen múmiát hagy maga után.” Heves vagy megfontolt szöveg ez, netán mindkettő?

Amikor egy pásztor – lelkész – azt látja, hogy a juhokat –gyülekezeti tagokat, egyáltalán: a hívőket – belülről, alamuszi, fondorlatos aljas módon próbálják megtéveszteni, az indulat, úgy gondolom, helyénvaló. Krisztus igazsága életbevágóan fontos, ráadásul ránk van bízva. Pál apostol maga mondja Timóteusnak, „drága kincsként őrizd meg”. Ha megnézzük az ókeresztény vitákat, vagy hogy a reformátorok hogyan reagáltak egy-egy írásra, ott is látunk indulatot, persze, mert ott is az igazágról van szó. Az indulat persze ne legyen destruktív; keretek között kell tartani. Amit abban az írásomban leírtam, talán túl erősnek hatott, de felgyorsultak az események, s az idő sajnos engem igazolt. Egyre képtelenebb dolgokat dob be a progresszív keresztyénség, utóbb például egy volt református egyháztag szólította fel a lelkészeket a HVG Felszabtér nevű blogjában, hogy kezdjék el megáldani a melegházasságokat, ne várjanak tovább. Ez evangélikus lelkészek egy bátor csoportja által fogalmazott és igen sokak által támogatólag aláírt állásfoglalásra volt ez egyfajta válasz.

A progresszív keresztyének egyáltalán keresztyének ön szerint? 

Külön kell választani hangadóikat, „papnőiket”, akik alapvetéseket támadnak, azoktól az egyszerű egyháztagokról, akik bedőlnek ezeknek. Előbbieket nem tartom keresztyéneknek, utóbbiakról semmiképpen nem szabad egykönnyen lemondani, meg kell győzni őket örökségül kapott igazságainkról. Olyannyira sokat halljuk, olvassuk például, hogy „a család az család”, hogy a szeretet a lényeg, olyan jól van beadva a mézesmadzag, hogy simán megtörténik, hogy egy-egy gyülekezeti tag, akinek lelkiismeretére apellálnak a progresszív keresztyének, azonosul ezzel. 

Ezek szerint már a „progresszív keresztyének” kezében is a gendertéma a feszítővas? S emiatt egyházon belül is kell harcolni a klasszikus keresztyén hit versenytársaként jelentkező ideológiákkal?

Fontos látni, hogy a homoszexuális párok megáldása: etikai eretnekség.

A kereszténység első évszázadaiban doktrinális természetű eretnekségek kerültek felszínre az olyan, kikristályosodó hitigazságokkal, dogmákkal szemben, mint például hogy Krisztus emberi és isteni természetű egyszerre, vagy hogy egylényegű az Atyával. Ma etikai eretnekségek jelentek meg. Persze a progresszív keresztyénséghez tartozó, legtöbbször igét nem hirdető, gyülekezeti életben részt nem vevő teológusok kifinomultabbjai olykor azt mondhatják: a szexuáletika nem vízválasztó, mert hiszen ha vallod, hogy Krisztus egylényegű az Atyával, hogy az egész Szentírás Istentől ihletett, hogy helyettes halált halt, hogy ő Úr, akkor marginális kérdés, hogy mi van párkapcsolati téren. Ám ha szexuáletikával kapcsolatos bibliai normát megváltoztatjuk, akkor egy idő után megváltoznak doktrinális meggyőződéseink is! Az etika és dogmatika egyetlen közös szőttes. Nem lehet szétválasztani a kettőt anélkül, hogy a közös egész ne sérüljön, sőt, akkor szétszakadhat az egész. Ugyaneme logika alapján figyelhetjük meg, hogy azok között, akik elvi álláspontjukat megváltoztatják a szexuáletikában, miszerint házasságnak lehet nevezni, isteni áldásban lehet részesíteni meleg párokat, nem találunk hitvallót. Lassanként lebontanak személyes hitéletükben minden alappillérért, végül egészen máshova sodródnak és névleg sem vállalják már a keresztyénséget.

Van, aki karrierizmusból idomul?

Hogyne. Azok, akik úgymond az egyházból élnek, akiknek itt van egzisztenciájuk, presztízsük, itt találták meg a számításaikat, megpróbáltatnak. Mindig vannak sajnos, akiknek tök mindegy, hogy mi történik, óvni akarják a helyzetüket, ezért úsznak az árral. Nem áldozzák fel egzisztenciájukat az igazság érdekében. Lekövetik, hogy a társadalom hogyan alakul és akkor ők is változnak.

A magát katolikus teológusnak is beállító szélsőfeminista véleményvezérrel, Perintfalvi Ritával kapcsolatban szokás mondani, nem kell felvenni a kesztyűt, mert csak erősítik ezzel…

Nekem is sokan mondták, xy-ra nem kell reagálni, mert majd lecseng. De nem cseng le, egyre jobban bejönnek a középre, meghatározó emberek lesznek, akikkel le kell ülni egy asztalhoz. Ezért fogunk össze minden felekezettel, amellyel lehetséges. Ezért publikáltam a 777 nevű katolikus portálon is. Alapvető hitelveikért teknősbéka alakzatba tömörülve kell az egyházaknak harcba menniük a posztmodern világban. Nem a velük szemben polemizálók erősítik föl a progresszív keresztyének hangját, hanem a sajtójuk, a médiájuk. Iszonyú nagy hátszelet kapnak, mert szövetségeseik ugyanazt hallják vissza tőlük, amit akarnának hallani.

A Felszabtér nevű balos véleményplatformon gyűjtötték az aláírást a 14 egyház által aláírt „Magyarországi egyházak közös nyilatkozata a házasság, a család és az emberi méltóság védelmében” című deklarációval szemben. Ennek az oldalnak már a bemutatkozó kérdései is érdekesek. Például: „Mikor válik társadalmilag is veszélyessé a vallási fundamentalizmus?” Tényleg, mikor?

Egy igazi keresztyén az én értelmezésemben mindenképpen fundamentalista. Mert

aki a hit történelmi fundamentumait, alapvetéseit nem vallja, az nem keresztény.

A fundamentalizmus fogalma az angolszász protestantizmus berkeiben a XIX. század végén jelent a presbiteriánus egyházban, de egyre kiterjedt. A liberális kereszténységre, a spiritualitást kiüresítő szociális teológiára volt ez reakció. Akkoriban ugyanis a korszellemhez tartozott, hogy elkezdték a keresztyénség alapvető tanításait tagadni. Később azonban ezt a szót elszakították a gyökereitől, manapság leginkább a szélsőséges iszlamistákra alkalmazzák, illetve általánosan vallási fanatikusként pervertálódott az értelme. Mostanra pedig nálunk is elkezdődött a bibliai hívő keresztyének befeketítése ezzel a szóval, sőt, lassan már mindenkire rástemplizik, aki egy kicsit is komolyan veszi történelmi egyháza hitét. Mi ezért mondtuk, hogy Evangelikál csoport legyen a főleg református, lutheránus, baptista, pünkösdi lelkészeket és teológia iránt érdeklődő hívőket magában foglaló műhelyünk neve. Mert abban benne van, hogy evangéliumhoz ragaszkodó.

Amerikai mozgalom adaptációjáról van szó? Hiszen a szó közvetlenül az amerikai „born again” – újonnan született – „evangelical” keresztyénségre megy vissza…

Az evangelikál vonal már eleve itt volt, csak nem így nevezték; gondoljunk csak az első és a második világháború utáni hazai protestáns ébredési mozgalmakra, és ezek örököseire. Más kérdés, hogy odafigyelünk olyan amerikai teológusokra, lelkipásztorokra is, akiknek gazdag mondanivalójuk van a posztmodern ember sajátságairól.

Hogyan lássuk keresztyén szemmel a posztmodern embert?

P.T. Forsyth könyve, a Positive Preaching and the Modern Mind már 1907-ben tartalmazta a modern, mint gondolkodási áramlat kulcselemét: „Mi vagyunk a legfőbb tekintélyek a magunk számára.” Ez a modern kulcseleme. Csakhogy, tehetjük hozzá, a modern, miközben elvetette a természetfölötti hitigazságokat, azért még szánt szerepet az egyházaknak: egyfajta szociálisra redukált teológia szerint segítsenek a szegényeken, biztosítsanak normákat, oldják a társadalmi feszültségeket. A mai korszellem nem. Az egyházakat az már ellenségnek tekinti. Normái szerinte akadályozzák az autonóm ént az élettől remélt boldogságában való kibontakozásában. A modern és a posztmodern, avagy későmodern közötti másik különbség, hogy míg az előző a hitét a tudományba és a rációba vetette, addig az utóbbi már a semmibe. A modern ember, belülről indítva, rajta kívül lévő dolgot fedezett föl, a későmodern már nem feltételez felfedezendő külső rendet, számára ott minden relatív. Inkább megalkotja maga köré a realitást. Ilyen a transzneműség nemváltásosdija is. Ez az istenkedés túlhajtásának a csúcsa.

A progresszív teológia ugyanerre épül: úgy gyurmázod magadnak a teológiai fogalmakat, mintha semmi közük nem volna a Bibliához.

Ez már nem kereszténység, hanem egy másik vallásnak a keresztény szósszal leöntött változata.

Másik vallásé?

Tévedés, hogy vagyunk mi, a vallásosak és vannak a szekulárisak. Charles Taylor filozófus mutatott rá A Secular Age (Egy szekuláris kor) című művében: utóbbiak – a szekuláris emberek – nem klasszikus ateizmust vallanak, ők sem „objektívak”, hanem valami másik, sajátos, a keresztyén vallásnál semmivel sem bizonyíthatóbb hitrendszer foglyai. Hitrendszerek ütköznek. Az lmbtq-mozgalom mögötti ideológiák is egy sajátos hitrendszert alkotnak. Szivárványvallás, ahol a coming out megtérési bizonyságtételnek felel meg, körmenete a Pride, vallási szimbóluma a szivárvány, ha oda belépsz, szeretve vagy…

Hogyan lehet evangelizálni a mai fiatal nemzedéket?

Előbb fel kell fedezni, le kell tapogatni az alappremisszáit. Tim Keller presbiteriánus lelkész, aki Manhattanben épített fel egy hatalmas gyülekezetet, észrevette, hogyan forgatott fel a mai, későmodern ember keresztény gondolkodási pilléreket. A kereszténység, eltekintve középkori túlkapásoktól, vallotta, hogy az anyagi, a testi önmagában nem rossz. Ám ma már a materiális lett az egyedüli realitás. A kereszténység hozta be, hogy a történelem célirányosan fut előre, Jézus második eljövetelével lesz egy végső cél. Ma is megyünk előre, de célirány nélkül. A szintén keresztény eredetű, istenképűségből eredő, így mindenkire kiterjedő emberi méltóságból radikális individualizmus lett, melyben nem érdekes, a társadalomban milyen szerepet töltök be, s hogyan viszonyulok a tágabb csoport boldogulásához. Az individuum érvényesítse saját vágyait, érzéseit, felelősség helyett a döntési szabadságát hangsúlyozza, és másokat, akik szembemennek egyéni elképzeléseivel, diszkriminációt kiáltva utasít hátra, lásd: woke mozgalom.

Akkor hát nem darázsfészekbe nyúlás, ha az ember az új nemzedéket akarja missziós szándékkal megszólítani?

Tanítok kötelező hittant egy őrmezői egyházi gimnáziumban, van tapasztalatom arról, hogy nem lehetetlen a feladat. Csak tudni kell, hogy a fundamentum, a vallásos háttér, ami támpontokat adhatna a hitoktatónak, esetükben már eltűnt, kimosódott. Ha a gyülekezetünkbe betér egy középkorú vagy nyugdíjas, még ha nem is volt vallásos, el tud számolni az életével, a bűneivel az egyház idevágó szemlélete szerint. Ha viszont a fiatalokkal szeretnék beszélni a bűnről – márpedig ezt nem lehet megkerülni –, akkor jönne a kísértés, hogy én számoljak el nekik. Mármint arról, hogy egy „monoteista retrográd vallás” képviseletében lépek föl. Kvázi én vagyok a bűnös, azaz megfordult a szituáció, hiszen az egyház „marginalizál, diszkriminál, megvet csoportokat”. Nem szabad belemenni ebbe a zsákutcába.

Inkább az identitás felől kell közelíteni, mintsem hogy azzal kezdenénk, a tízparancsolatot hol szegte meg.

Arra, hogy mire építik ők az identitásukat, mit tartanak a végső valóságnak. A bűn nem csak a rossz dolgokat jelenti. Jelentheti azt is, hogy Isten teremtésének a jó dolgait végső valósággá tesszük, aminél nincsen jobb, több. Ez bálványimádás, Isten imádata helyett. Ettől rabszolgájává válunk annak, amiből kizárjuk Istent, szerelemtől a karrierig. Márpedig a szabadsághiány, a megkötözöttség, hogy valamitől függünk, az a posztmodern fiatal előtt is kellemetlen dolognak számít.

Mit javasol az Isten-kérdést tisztázni akaró fiatal és kevésbé fiatal olvasóinknak, karácsony tájékán?

Jézus azt mondja, „Jöjjetek énhozzám”. Akiben spirituális érdeklődés ébredt, az tegyen végre egy próbát az életében. Ne azonosítsa az egyházat Krisztussal. Az egyház gyarló, ráadásul a gyarlóságát direkt szeretik felnagyítani, nem jobbító szándéktól vezérelve. Lásson túl tehát a számára sokszor antipatikus egyházi cégéren, és ne a sokszor semmitmondó ünnepi szlogenekre figyeljen. Próbálja félretenni az előítéleteit, beidegződéseit, nyissa ki, vagy ha Bibliája még nincs, csak internete, nyissa meg az evangéliumot, nézze meg, mit mond benne Jézus. Figyelje meg, milyen a magatartása, viselkedése, hangvétele, hozzáállása, eseményekre adott reakciója. Ha van előttünk egy tökéletesnek mondott kijelentés, járuljunk oda és azt vizsgáljuk meg. Ha elutasítják Jézust, őt utasítsák el, ne egy általuk elképzelt Jézus-képet. Nem gondolom különben, hogy ha van intellektuális tisztességük, akkor ne hatna rájuk az igazi Megváltó személye. Diákjaim többségének eredetileg fogalmuk sincs, milyen igazából a jézusi szeretet, de tapasztalom, ha felolvasok három igét magától Jézustól, olykor leesnek a székről. Szóval: járjanak a végére. Az élet rövid, de egy napi igeszakasz is rövid.

Márkus Tamás András 1984-ben született. A Baár-Madas Református Gimnáziumban végzett, utána germanisztikát, filozófiát tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, majd Bécsben egy fel évet az evangélikus teológián. A református teológiát 2008-2014 között végezte. 2014-2018 között a Károli Gáspár Református Egyetemen egyetemi lelkész, illetve a Budapesti Református Egyetemi és Főiskolai Gyülekezet lelkipásztora. 2018 óta Őrmezőn missziói lelkész. Továbbá a KRE-HTK doktorandusza rendszeres teológiai tárgykörben. Az Evangelikál Csoport Egyesület alapító elnöke.

 

Fotók: Mátrai Dávid

Összesen 38 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Attól függ, miként értjük a "fundamentalizmust": ha párbeszédképtelenségként, betokosodottságként, akkor egy keresztény ne legyen fundamentalista. Ha valaki ezen szilárd hitet ért, akkor igen.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés