MCC médiakonferencia

Mitől lesz jó egy konzervatív újság? – Spectator-szerkesztő a Mandinernek

2021. november 13. 12:21
Nincs veszélyben a szólásszabadság a közösségi médiában, viszont a közbeszédet és annak kereteit óriás magáncégek monopolizálták, és ezzel elkepesztő hatalomra tettek szert – mondja Sam Leith lapunknak. A The Spectator irodalmi szerkesztőjét arról kérdeztük: hova vezet a digitalizált nyilvánosság, milyen árat fizetünk a közösségi média használatáért, és mi a siker titka a világ legrégebbi hetilapjánál? Interjúnk.

Életünk egyre több szegmense digitalizált már. Ez részben hasznos, ugyanakkor egy kissé már disztópikus. Ön nem találja ezt nyomasztónak?

Azt nem találom nyomasztónak, hogy a neten olvasunk inkább tartalmakat, mint a nyomtatott sajtótermékekben. Ugyanakkor a digitalizált ökoszisztéma valóban aggasztó, hiszen minden erővel a tartós figyelem fenntartása ellen hat.

Minden tartalom gyorsan és agresszívan akarja megragadni a figyelmünket,

így a mai olvasó már nem mélyed el a tartalmak megértésében annyira, ahogy azt az emberek régen tették.

Információkért kutatunk a Google segítségével – eközben viszont a Google is információkat gyűjt rólunk, ráadásul ezeket az ismereteket összecsatornázza a közösségi média különböző platformjaival. Ez egy nagyon furcsa kombinációja lett a kommunikációnak és a megfigyelésnek...

Nos, ahogy Nietzsche is megmondta: „Ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant”. Ez az a modell, amelyet kifejlesztettek. Ingyen használhatjuk, tehát valahogy megértem, hogy a cég azért valamit kapni akar tőlünk cserébe. Hiszen valamilyen bevétele kell legyen ahhoz, hogy ezt a felhasználók számára ingyenesen működtesse.

Az ár, amelyet ezért fizetünk: a személyes adataink.

Szerintem mi, fogyasztók akkor jöttünk erre rá, amikor már túl késő volt. De idővel egyre okosabbak vagyunk, így tudjuk, hogy ez a burkolt szerződés milyen jogokkal és kötelezettségekkel jár számunkra.

Mark Zuckerberg nemrég mutatta be új virtuális valóságát, a metaverzumot. Ő ezt a „társadalmi kommunikáció új evolúciós lépésének” nevezte. Ön szerint ez egy kellemes új valóság lesz, vagy egy kellemetlen „szép új világ”?

Egyelőre egy nagy átverésnek tűnik. Jelen pillanatban nem úgy tűnik, hogy a fogyasztók a közeljövőben eltűnnének ebben a virtuális univerzumban, a mátrixban, a kibertérben. Az internetes terek egy ideje bővülnek, ezt tapasztaljuk – én magam is játszom olyan videójátékokkal a gépemen, mint amilyen például a Warcraft –, és

nincs kétségem, hogy amit a Facebook, illetve a Meta akar, az ennek a virtuális környezetnek a totalizálása,

de én nem látom benne, hogy ez így meg fog valósulni. Persze, van benne jelentős vonzerő.

Sam Leith

 

A közösségi médiában pörögnek az információk, lehet szórakozni, önkifejezni, de néhány vélemény, politikai tartalom könnyen filter mögé kerülhet. Érzékeli, hogy egyes szabadságjogok, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága elkezdtek szűkülni ebben a virtuális környezetben?

Ez ügyben kevésbé vagyok pesszimista. Szerintem az a narratíva, hogy a szólásszabadság veszélybe került, leginkább a politikai jobboldal örökzöld beszédtémája. A szólásszabadság korlátozása csak egyes esetekben mutatható ki, általánosságban nem. Az internet a szólásszabadságot egyértelműen kiterjesztette, megsokszorozódtak a vélemények, amióta megjelent a színen az önkifejezés ezen platformja. A probléma abból adódik, hogy a közbeszédet és annak kereteit óriás magáncégek monopolizálták. A monopóliumuk miatt pedig elkepesztő hatalomra tettek szert. Ha lenne hatalom a kezemben,

az első dolgom az lenne, hogy a Facebooknál összpontosult monopóliumot megtörném.

Úgy kerültünk ebbe a helyzetbe, hogy menet közben senki sem gondolta végig, milyen hatalma lesz az emberek fölött ezeknek a cégeknek. A szólásszabadság első számú fenyegetője az állami cenzúra volt, az most nincs errefelé, és ezt manapság egyébként is egyre nehezebb kialakítani. Éppen ezért az olyan államok, mint Kína vagy Törökország, láthatóan nehezen tolerálják ezeket a közösségi médiás platformokat, mert a véleménynyilvánítás számára rengeteg lehetőséget nyújtanak.

A közösségi médiaplatformok azonban ennél tovább mentek: ma már ezek alakítják a közbeszédet, közvélemény-formáló erejük van. Néhány évvel ezelőtt ezt a politikai média csinálta. Ez egy hasznos, demokratikus fejlemény, vagy egy negatív jelenség?

Ez a jelenség részben abból adódik, hogy a közösségi médiumok használói hallatják a hangjukat, és ebből ki is rajzolódik egyfajta közvélemény, közhangulat – ebben az értelemben ez a jelenség demokratikus. Ugyanakkor ezeken a platformokon a legtöbb politikai véleménykifejező egy hasonló logika, vezérelv mentén nyilvánul meg: ez pedig a harag, az elégedetlenség, az ösztönök vezérelte indulat, a nézeteltérések vagy a gyűlölet. Minél nagyobb, konfrontatívabb egy vita, minél szélsőségesebb, agresszívabb egy vélemény, annál nagyobb a figyelem, a kattintásszám – a platform működtetője pedig ebből csinál pénzt. Vagyis:

a rendszer érdeke az, hogy konfrontáció legyen, az algoritmusok pedig ezt az érdeket szolgálják.

Ez pedig negatív jelenség.

Ez a virtuális tér. Van egy másik tér, a nyomtatott sajtótermékek világa. Sokan ezt már temetik. Ön?

Én nem. Én szeretem a nyomtatott termékeket. Irodalmi szerkesztőként az időm nagy részét könyvekkel való bíbelődéssel töltöm.

A nyomtatott napilapok sorsa nehezebb, ez a piaci szegmens szerintem sem fogja sokáig bírni.

Van egy-két nemzedék még, amely nyomtatott könyvekből tanult, fiatalként még nyomtatott sajtót olvasott, és a digitális helyettesítőket nem érzi ezekkel azonos minőségűeknek – amíg ők élnek, addig viszont a nyomtatott könyveknek, a nyomtatott magazinoknak lesz még vásárlóközönsége.

 

Milyen konkrét üzleti döntéseket hozott a The Spectator menedzsmentje, hogy a lap ezt a trendet túlélje, hogy piacképes, fenntartható maradjon?

A főszerkesztő, Fraser Nelson olyan döntést hozott – amely szerintem egy bölcs döntés volt –, hogy

a hetilapunk nem fog versenyezni az aktuális gyorshírek piacán, ez a formátum nem erre való.

A hetilap arra való, hogy az olvasó leül a nappalijában, és bele-beleolvas a lapba, csemegézik abból, amit éppen érdekesnek talál, és így egy hét alatt több részletben kiolvassa az újságot. A hetilapban több műfaj van, de mind olyan tartalommal, amely néhány nap alatt nem „romlik meg”, így ez a fizikai tárgy ott fekszik a nappali asztalán egy vagy akár több hétig is, és mindig fogyasztható. Vagyis: mi sok hírt, elemzést, videós tartalmat felteszünk az online oldalunkra, ezek ingyenesen elérhetőek, de a fontos, exkluzív tartalmaink a nyomtatott lapunkban jelennek meg – ezeket pedig csak az előfizetőink érik el a neten is. Illetve ezen cikkek közül egy hónapban néhányat elérnek előfizetés nélkül is az olvasók, de a többségük fizetőfal mögött marad.

Mi a The Spectator sikerének a titka? Mitől lesz jó egy konzervatív hetilap?

A lap egykori szerkesztője, Alexander Chancellor mondta, hogy a lapnak nem úgy kell kinéznie, mint egy politikai pártnak, hanem mint egy koktélpartinak. Szerintem a The Spectator értéke és sikere azzal magyarázható, hogy

általánosságban egy konzervatív szemléletű lap, de nem kérlelhetetlenül ideologikus,

a szerzői szellemes, meglepő anyagokat írnak, esetleg elegáns, néhol vicces cikkeket. Ez fontosabb, mint mereven tartani az ideológiai vonalat. A magazinunk egyik vállalása, hogy ha a szerzői egymással is ellentétes álláspontot képviselnek, az érveiket a hasábokon is ütköztetik. Van olyan munkatársunk, aki brexit-párti, és van olyan, aki ellenzi. Van olyan kollégánk, aki kulturális harcot folytat, és van, aki ezt nevetségesnek tartja. Itt tehát egy értelmes társalgás zajlik, a véleménynyilvánítás szabad, emiatt a magazint élvezetes olvasni.

Van-e független újságírás? Létezik-e objektív újságírói munka?

Szerintem van olyan, hogy objektivitás, még akkor is, ha minden állításban lehet szubjektivitás, ideologikus vagy politikai szándékoltság. Ha azonban azt mondjuk, hogy minden szubjektív, minden ideologikus, és semmilyen objektív valóságtartalom nincs, az olyan, mintha mindkét kezünket feltartanánk, és elfogadnánk, hogy minden csupán alternatív tény. De ez nem így van; vannak vitathatatlan tények, van való világ,

vannak valóságok, amelyeket nem lehet másnak látni, és egy objektív újságírói magatartás ezeket úgy is láttatja.

Ebben az esetben az újságíró felelőssége, miért interpretálja másképp a valóságot, esetleg érdekei, vagy ideológiai előfeltevései miatt. De ez már nem az a probléma, hogy van-e objektivitás, vagy sem, ez már az újságírói attitűd problémája. Van remény tehát az objektivitásra, úgy vélem.

 

Tényújságíró lehet vélemény-újságíró is egyszerre? Lehet-e egy újságíró politikai aktivista, influenszer?

Lehetséges, hogy egy riporter a riporteri munkája mellett véleménycikket ír. Arra kell törekedni, hogy minél pontosabb, tisztességesebb riportokat készítsen, és emellett mértékkel lehet véleményt is írni. A publicisták a mai trendeknek megfelelően gyakran vétetik észre magukat a közösségi médiában is, az ő nevük és gondolataik erősítik az adott újsághoz való lojalitást az olvasóban. Ez eddig rendben is van.

Az újságírók gladiátori szerepvállalását azonban nem teljesen értem – erre a Fox News egyes újságírói jó példák,

de a CNN több munkatársa is ezt csinálja már. Ők a leplezetlen pártosság példányképei. A brit médiában is voltak és vannak újságírók, akik feszegetik a határokat, de ez inkább a tévésekre jellemző, kevésbé az írott sajtó munkatársaira. Én ezzel a tendenciával nem értek egyet.

A szerkesztők a kapuőrök, többnyire ők döntik el, milyen témák jelenhetnek meg a lapban, melyek nem. Egy sajtótermék olvasója azt olvassa, amit a kapuőrök szeretnének, hogy olvasson. Ez egyre inkább így lesz a jövőben, vagy épp ellenkezőleg?

Nem lesz nagyobb befolyásuk a jövőben. De a szerkesztők mindig is meghatározták a lap narratíváit, mindig ők határozták meg, hogy mely témákat dolgozzanak fel az újságírók, és melyeket ne. Ők döntötték el, hogy melyik történet kerüljön a címlapra, és így tovább. De a befolyásuk a jelenkorban egyre kisebb, ugyanis a hírgyártás ökoszisztémája egyre decentralizáltabb. Rengeteg médiatermék van, rengeteg hír fut rengeteg platformon, így a szerkesztők befolyása a közvéleményre arányaiban jóval kisebb, mint évtizedekkel ezelőtt.

Irodalom, könyvek, szemlék – irodalmi szerkesztőként ez az ön asztala a The Spactatornél. Szeretnek még könyveket, verset, újságot olvasni az emberek?

Igen, szeretnek. Én irodalommániás vagyok, ez a hobbim, minden időmben könyvekkel foglalkozom. Úgy tapasztalom, hogy a könyvfogyasztás iránti éhség nem csappant meg a hazámban, az Egyesült Királyságban, egyre több könyvet nyomtatnak,

az emberek veszik a könyveket és veszik a nyomtatott hetilapokat is.

Az embereket érdekli a politika, a szórakoztatás, a tudomány, az életrajzok, és így tovább.

Ön az elitklubban, az Eton College-ban, majd Oxfordban, a Magdalen College-ban tanult – azonos pálya, mint Boris Johnsoné. Ráadásul a miniszterelnök ugyanazoknál a lapoknál dolgozott korábban, mint ön: The Daily Telegraph, The Spactator. Ismerte?

Eggyel fiatalabb nemzedékhez tartozom, nem egy időben tanultunk az említett oktatási intézményekben, de ismerem őt személyesen, sokszor beszéltem vele, együtt dolgoztunk mindkét lapnál. A The Spectatornál főszerkesztő volt, amikor elkezdtem írni a lapnak. Valóban szinte azonos a hátterünk, de az életben nagyon különböző emberek vagyunk.

Az Eton és Oxford ad egy összetartozás-érzést azoknak, akik ebbe a közösségbe tartoztak?

Nem igazán. Ismert a kellően bizarr történet, hogy David Cameron és Boris Johnson egyetemi bajtársak és riválisok voltak, és ezt a rivalizálást fura módon felnőtt fejjel átvitték a politikai pályájukra is: a két politikus érdekes módon kis szünettel majdnem egymás után lett az ország miniszterelnöke. Ezek a kiváltságos fiúk az elitmentalitást magukkal hozták,

azt az arisztokratikus attitűdöt, hogy minden magától értetődően megvan nekik, hogy a politika az ő játszóterük.

Ez azonban nem feltétlenül jellemző minden, ezen elitiskolákból kikerült brit fiatalra – az Eton College minden végzős évfolyamán 250 diák kerül ki az életbe, ez sok ember; annak a néhány figurának a karakteréből, akik később a reflektorfénybe kerültek, nem lehet visszakövetkeztetni a többi több ezer ott végzett tanuló jellemére.

fotó: Ficsor Márton

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés