„Apám meghalt a szabadságért, de erről nem szabad beszélni”

Pedig minden olyan szépen indult… Honti Ilona 1930 februárjában született Budapesten. Vegyészlaboránsként végzett és a váci Forte gyárban helyezkedett el. Az 1950-es évek elején aztán egy sakkparti átírta az életét. Történt, hogy a Sződön kántorként dolgozó édesapja meghívott sakkozni egy bizonyos Brusznyai Árpádot. A fiatalemberről tudni lehetett, hogy megszenvedte a családjával együtt a Rákosi-rendszert. A korábban csendőr altisztként dolgozó édesapját bebörtönözték, katolikus pap bátyját internálták, őt magát pedig elbocsátották az Eötvös Loránd Tudományegyetem görög filológiai intézetéből. A váci székesegyház kántoraként kereste kenyerét, amikor megérkezett a sakkpartira.

Ott ismerkedett meg Ilonával, akit aztán 1953 nyarán elvett feleségül. Az ifjú pár Veszprémbe költözött, a férj a helyi gimnáziumban tanított, a feleség pedig a Nehézvegyipari Kutatóintézetben vállalt állást. 1954-ben aztán megszületett a kislányuk, Margit. Ki gondolta volna ekkor, hogy néhány év múlva minden darabjaira hullik szét…1956 októberében

Forradalmi csoportba szervezte a diákokat, miközben sikeresen megakadályozta, hogy fegyveres harcokban vegyenek részt. Beválasztották az október 26-án megalakult Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanácsba, amelynek november 1-jén elnöke lett. Legfontosabb feladatának a közrend fenntartását és a törvényesség betartását tartotta.

Honti Ilona és Brusznyai Árpád. Fotó: Magyar Hősök kötet

A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, ám november végén visszatérhetett a családjához. Bár sokan biztatták, hogy hagyja el Magyarországot, erre nem volt hajlandó. 1957-ben aztán ismét letartóztatták. A felesége ekkor úgy döntött, naplót vezet, amelyben megörökíti a legfontosabb otthoni történéseket, hogy férje legalább „egy parányi pici részecskéjét visszakapja” annak, amit elvettek tőle. Részletesen beszámolt a kislányuk születésnapjáról, betegségeiről, számos humoros megjegyzéséről és szívfájdító sóvárgásáról az édesapja után. Honti Ilona bízott abban, hogy a naplót egyszer elolvashatja a férje, ám

köztük Pap János, az MSZMP Veszprém megyei első titkárának személyes bosszúszomját, aki a Legfelsőbb Bíróság elnökének írott levelében követelte Brusznyai és társai kivégzését. Annak ellenére, hogy Brusznyai nem engedte, hogy az elfogott ÁVH-soknak, párttagoknak vagy szovjet katonáknak bántódása essék a forradalom napjaiban, nem mellékesen pedig Pap Jánost vegyésztechnikusi végzettségének megfelelő álláshoz segítette. Aki aztán levélbe követelte jótevője halálát…

Honti Ilona nehezen talált ügyvédet a férje védelmére. Sokan elutasították, mások túl sok pénzt kértek, végül Miklós Imre vállalta el a forradalmár jogi védelmét. Honti Ilona ekkor még meglátogathatta a börtönben a férjét, ám egy idő után erre sem volt lehetősége, és a csomagok is bontatlanul érkeztek vissza a címére… Aztán Brusznyait első fokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A feleség ekkor írta keservesen a naplójába: „Ha Margitka nem volna, én most szívesen megválnék ettől a világtól, semmivel sem törődve.” Ekkor már nem voltak illúziói, különösen annak fényében, hogy az ügyész, Nagy Andor százados súlyosításért fellebbezett. Ezzel párhuzamosan őt is elérte a megtorlás: sikerült állást találnia, ám néhány nappal később a helyi pártvezetés utasítására elbocsátották. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának különtanácsa 1958. január 7-én Brusznyai Árpád ítéletét halálbüntetésre változtatta, és mivel a tanács tagjaiból alakult kegyelmi tanács sem találta méltónak a kegyelemre, január 9-én a Budapesti Országos Börtön udvarán kivégezték a forradalmárt.

 A szomorú történetről a tavaly megjelent Magyar Hősök kötetben részletesebben is olvashatnak

A bíróság teljes vagyonelkobzást rendelt el, ám vagyon hiányában nem tudtak mit elvenni. Honti Ilona még nem volt 28 éves, amikor özvegyként magára maradt kislányával… Később a szívbetegsége miatt 51 éves korában leszázalékolták, ezután házvezetői állásokat vállalt falusi plébániákon. Lányát, Margitot becsülettel felnevelte, aki férjhez ment, és két gyermeke született. Margit néhány éve egy megemlékezésen így emlékezett az édesapjára: „Egyetlen nagy titok élt a lelkemben: tudtam, apám meghalt a szabadságért – így mondta anyám –, de erről nem szabad beszélni.”

Honti Ilona a diktatúra bukását követően egészen 2004. július 16-án, Vácott bekövetkezett haláláig rendszeresen részt vett a férje emlékét ápoló rendezvényeken. Döbbenetes, de tény,

végül a rendszerváltás után ez is megtörténhetett. A házaspár szomorú története tökéletes látlelete annak, milyen is volt a kádári megtorlás időszaka. Szívszorító, ugyanakkor tanulságos elolvasni Honti Ilona mondatait, aki egész életében a hős férjét gyászolta: „Nem szabadna az embernek olyat tennie, amit később nem tud maradéktalanul helyrehozni. Életet megszüntetni nem szabadna csak azért, mert valakinek más a véleménye valamiről. Nem szabadna örökké torolni, példát statuálni, legkevésbé ilyen esetekben. Valakinek egyszer el kell kezdenie megbocsátani, ha van mit megbocsátani.”

*A Nemzet Emlékezet Bizottsága, a Mathias Corvinus Collegium és a Mandiner gondozásában megjelent Magyar hősök kötetben további olyan kivételes emberek élettörténetéről olvashat, akik akár az életüket is kockára tették honfitársaikért, hazájukért.