De jár érte némi elismerés.
Persze, megsimogatják a fejét, és beveszik a Starbucks-klubba.
Az micsoda?
Kis buborékok hálózata. Bárhova megy az ember, ugyanazok ülnek benne, s ugyanazt gondolják a világról. Akinek ezzel szemben van saját hangja, releváns mondanivalója, akár a kormánnyal szemben kritikus módon, az már hozzáadott értéket jelent. Ha például Nádas Péter mond valamit, arra érdemes odafigyelni. Ő nem idomul, s lehet, hogy mélységesen nem értek vele egyet, de legalább tudom, a saját véleményét közvetíti. Nem azzal van a bajom, amikor kritizálnak, hanem ha nem mondanak semmit. Mindkét táborból azt próbálom kipiszkálni, hogy legyenek saját gondolatok.
Elődje, Prőhle Gergely távozásának okába a „túloldalnak” tett gesztusait is belelátták egyesek, öntől pedig mintha az lett volna az elvárás, hogy kvázi leszámoljon a balliberálisokkal.
Nem szeretnék visszafele tekinteni, új korszak kezdődött. Miután írtam egy stratégiát a Petőfi Irodalmi Múzeum megújításának lehetőségeiről, valóban felkértek ügyvezetőnek, ám a feladatot csak úgy vállaltam el, hogy kikötöttem: számomra az nemzeti, aki nemzeti kultúrában, anyanyelvi fogyasztóban gondolkodik, függetlenül attól, hogy mi a pártpolitikai elköteleződése. Nem a hétköznapi politikai álláspontra, hanem a teljesítményre kell fókuszálni, így lehet csak a magyar kultúra egésze szempontjából helyes döntéseket hozni. Nekem csak azzal van bajom, aki alibizik. És ez mindkét irányban kritika. Stratégiai döntések előtt olyan emberekkel szeretek beszélni, akik valamit letettek az asztalra. Például a könnyűzene lehetséges jövőjéről azokkal a klubtulajdonosokkal, akik a saját pénzüket tették bele a vállalkozásukba. Mivel nekik egzisztenciális félelmeik vannak, racionálisan döntenek. Szeretek a kapitalistákkal beszélgetni, mert nekik van egy érthető logikájuk: pénzt akarnak csinálni. Ha valaki azzal jön, az ő produktuma az, hogy O1G, nem tudok vele mit kezdeni.
Azért a piaci logika és a kultúra nem feltétlenül jár kéz a kézben.
Káros alapállásnak tartom, ha abból indulunk ki, hogy a magyar kulturális termék nem eladható, ezért a művészeinket alanyi jogon kell finanszírozni. Egy művész számára megalázó a szociális támogatás. A mecenatúra persze jó dolog, de nem föltétlenül és kizárólagosan a közpénzzel sáfárkodó állam feladata. A közpénzből finanszírozott kulturális termékeket meg kell próbálni eladni, ehhez rá kell venni az embereket, hogy igenis fizessenek értük, az ingyenességgel elértéktelenítjük az alkotást. Kell egy kis piaci szemlélet, vissza kell találni a közönséghez. József Attilának sikerült mindenkihez szólnia, és nála nem állt meg a költészet, ezt a lécet ma is meg kell tudni ugrani valahogy, csak mivel megváltoztak a tartalomfogyasztási szokások, új formanyelv szükséges. Az eszköz azonban nem érinti a művészet lényegét. Ha egyébként a könyveket nézzük, két olyan szerzőnk van, akit bárhol a világon ismernek: Szabó Magda és Márai Sándor.
Aligha reprezentatív, de berlini könyvesboltok polcain leginkább Nádas Péter és Heller Ágnes műveivel találkoztam.
Az elitkultúra szintjén valóban ők a kiválasztottak, ott is van a helyük a polcokon. Szabót és Márait azonban a szépírók lenézik, ahogy Márquezt, Follettet vagy Atwoodot is. Pedig ők az olvasóknak írtak, illetve írnak, s attól még, hogy valami érthető, nem feltétlenül rossz. Sőt. Sajnos belecsúsztunk egy öncélú, hamis értékelésbe: ami érthetetlen, az a jó. A mai kortárs költészet háromnegyedét nem értem, pedig filozófus vagyok, megbirkózom Heideggerrel vagy Wittgensteinnel. A kultúra funkciója szerintem elsősorban az identitás által biztosított immunrendszer erősítése. Ezt az üzenetet nem lehet érthetetlenül megfogalmazni.