Egy évtized eredményeit veszélyeztetné a kormányváltás – Bese Gergő atya a Mandinernek

Hogy látja, miként sikerült a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus?

Egy hónappal a világesemény után még elevenen élnek bennem az emlékek. A kongresszus idejére Budapestre költözött a katolikus egyház központja. Minden kontinens képviseltette magát, és a színes programok nagy része mindenki számára ingyenesen elérhető volt. Korábban szkeptikus voltam a részvételi hajlandóságot illetően, de csütörtökön este, a Szent István Bazilikában tartott szentségimádáson már éreztem, hogy valami megmozdulni látszik. Hatalmas tömeg imádkozott és dicsőített az Úr előtt, nagy részük a bazilika előtti téren kellett, hogy kivetítőn kövesse az eseményeket. Szombaton pedig a Margitszigeten látott sokaság előre vetítette, hogy a gyertyás körmenet minden várakozáson felülmúlóan több százezren leszünk jelen. Így is volt. A körmenet eleje megérkezett a Hősök terére, amikor a vége még a Deák téren tartott. Ilyen sokan akartak találkozni Jézussal. Ferenc pápa pár órás budapesti látogatása során pedig láthatta, hogy

A magyar egyház élni akar, és az elmúlt évek komoly erőfeszítései, ami a morális építkezést jelenti, már mutatja az első eredményeket. 

Mi kellett ahhoz, hogy a NEK létrejöjjön?

Nem voltam benne a szervezésben, csak egyszerű papként mondhatom, hogy szükséges volt a püspöki kar elhatározása, hogy képesek vagyunk világeseményt szervezni Budapesten, és persze kellett a kormányazt támogatása is, mert súlyos milliárdok kellenek egy ekkora rendezvény létrehozásához, pláne, ha egy évvel tovább tart az előkészület.

Javára vált a NEK a magyar katolicizmus állapotának? S az országénak?

Szükségünk van a „tömegrendezvényekre”. Az egyszerű hívő, különösen vidéken sokszor magányosan érezheti magát a nagy templomban, ahol hétköznap nyolc-tíz ember gyűlik össze, vasárnap pedig lassan több az üres hely, mint ahányan jelen vannak a szentmisén. Sajnos a társadalom egy kis szeletét tudjuk elérni az Örömhírrel, és még mindig keressük a csatornát a fiatalokhoz, mert az ő arányuk nagyon csekély a közösségeinkben. De van fejlődés! Azáltal, hogy nagymértékben kerültek egyházi fenntartókhoz óvodák, általános iskolák,

Szentmiséken, liturgikus cselekményeken keresztül bevezetjük őket a misztériumokba, mely nem hagy érintetlenül senkit sem. Ha sikerül szélesíteni a világnézetüket, elsajátítanak imádságokat, helyes Istenképet alakítanak ki, szentségekhez járulnak, akkor már nem dolgoztunk hiába. Ennek a bő tíz éve tartó tudatos építkezésnek volt látható eredménye, hogy sok fiatal vett részt a kongresszuson. Persze még csak az út elején vagyunk, kell még ötven év, és remélem, az aratást is megéljük. 

Ön iskolalelkész volt évekig, és plébánosként is tanít hittant. Hogy látja a magyar oktatás állapotát? 

Egy pedagógus mindig el tud képzelni jobb helyzetet, mint amiben éppen van. Ez most sincs másképpen. A fizetés ügyét rendezni kellene, 2013-ban volt egy komoly béremelés, de itt az ideje a folytatásnak. Sajnos tanárhiány van. Nekem sosem volt erősségem az adminisztráció. Vezetőként, osztályfőnökként mindig szembesülnöm kellett azzal, hogy több idő megy el a papírozással, felesleges körök megfutásával, mint a komoly kérdések körbejárásával. A kötelező óraszám még csak-csak elfogadható lenne, ha nem kellene menni helyettesíteni, mert akkor már nem 22 órád van, hanem 30-35, és még nem beszéltünk a készülésre fordított idővel. Hol van így a 40 órás munkahét? Egyébként nem csak tanárhiány van, hanem orvos-, ápoló-, rendőr-, tűzoltó-, katona-, pap- és szakmunkáshiány is.

Nem akarnak másokért áldozatot hozni, nem akarják nemes célokért az életüket adni. Pedig a hivatás az, amire az egész életünket feltesszük, a munka pedig az a 4-6-8 óra, amíg benne dolgozunk, majd egy teljesen más emberként éljük a szabadidőnket. A kettő között nagy különbség van. Sajnos a szolgáló szakmák társadalmi megítélése sem igazán barátságos. Hallom, ahogy a szülők beszélnek tanárokról, rendőrökről, orvosokról. Ezügyben változást kellene elérni, hogy újra legyen becsülete a komoly hivatásoknak. Ha így nézem, akkor a második helyen van az anyagi megbecsülés. 

Hogy látja az egyház és a kormányzat viszonyát?

Az elmúlt 12 évben a két világháború közötti „békeidőt” is lekörözve kaptak támogatást az egyházak. Véleményem szerint ez azoknak a történelmi igazságtalanságoknak a rendezése, melyet egyházaink elszenvedtek a második világháborúban, a kommunista uralom idején és a rendszerváltást követően. Most érkeztünk el addig, hogy

Elkezdődtek a templomok, plébániák, kolostorok, temetők, egyéb egyházi emlékhelyek rendbetétele is, ami még óriási összeget fog felemészteni, mire a végére érünk, de több évtizedes hanyagolás után valamikor el kell kezdeni megújítani a nemzet közkincseit. Mert senki se gondolja, hogy a felújított egyházi ingatlanok kizárólag a hívő emberek javát szolgálják! Az idegenforgalom nagyon sokat nyer a felújított műemlékeken. Számos település tudott bekapcsolódni a hazai és nemzetközi idegenforgalom vérkeringésébe az előző években, ehhez azonban megfelelő szállásokat, kiszolgáló létesítményeket is építeni kellett, hogy komplex munkát végezzenek a megújítással. 

Mit gondol az ellenzék felfogásáról, terveiről az egyházakkal kapcsolatban?

Egy esetleges kormányváltás ennek a munkának a végét jelentené. Ismerjük a hatalomra vágyakozó ellenzéki pártok hozzáállását a hithez, a valláshoz, az egyházi oktatáshoz. Már megfogalmazták, hogy megszüntetnék a hit- és erkölcstant az állami intézményekben, felülvizsgálnák az iskolák egyházi fenntartásba vételét visszamenőleg, felfüggesztenék a vatikáni-magyar alapszerződést. Ha mindezt betartanák, sok ezer család megélhetése kerülne veszélybe (hitoktatók, kántorok, lelkipásztori kisegítők, intézményvezetők, és így tovább), a vidéki plébániák fenntartása szinte lehetetlenné válna, és az elmúlt tíz esztendő sok áldozattal járó munkáját kidobhatnánk az ablakon. És mindez csak az, amiről már most tudunk, de mi lehet még a fejükben!

Fotók: Földházi Árpád