Vitányi: a skatulyákon is túl…

A szerző szociológus, történész, egyetemi tanár, az MTA doktora, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének alapítója és főigazgatója

Találkozásunk meghatározó volt. 1986 szeptemberében hosszú huzavona után engedélyt kaptam, hogy a magyar delegáció tagjaként részt vegyek a Szociológiai Világkongresszuson Újdelhiben. Szótlan, magába mélyedt idősebb úr ült mellettem, akivel idő után mégis szóba elegyedtünk. Új könyvéről, az Európa-paradigmáról beszélt, én meg, gondolom, a militarizmus szociológiájáról, a Kelet-Nyugat fegyverkezési verseny ördögi spiráljáról és az erősödő európai békemozgalomról, amiről előadást készültem tartani.

Egy évvel később, 1987-ben, a csodák évében, a Kelet-Nyugat Párbeszéd Európai Hálózata nevében kezdeményeztem egy enyhülésről szóló nyílt párbeszéd elindítását a kelet-közép-európai csatlósállamok alternatív mozgalmai és az elbizonytalanodó hivatalosság között. A demokratikus ellenzék erre nem látta elérkezettnek az időt, a „Bibó” (ELTE Jogász szakkollégium) viszont elfogadta javaslatomat. A terv az volt, hogy a programot mi állítjuk össze, de minden érintett szervezetet meghívunk. A fiatal jogász hallgatók jó szervezők voltak, de még járatlanok a nemzetközi porondon. Kellett egy hiteles ember, akinek Európa a szívügye. Vitányi szó nélkül vállalta, hogy megtartja a megnyitó előadást. A világ legtermészetesebb módján beszélt Gorbacsov történelmi szerepéről az MSZMP, az Országos Béketanács, Hazafias Népfront, a KISZ, a lelkiismereti szolgálatmegtagadók, prominens magyar ellenzékiek (Haraszti, Konrád), az európai békemozgalom vezetői, mintegy 150 hazai és külföldi aktivista és értelmiségi előtt. Magyarországon ez volt az első nyilvános és függetlenül szervezett világpolitikáról szóló rendezvény, ahol a nemzetközi sajtó krémje képviseltette magát.

Bába Ivánnal Közép-Európa kutatócsoport felállítást kezdeményeztük, a sikerrel debütált szakkollégisták bevonásával. Vásárhelyi Miklós, az MTA Soros Alapítvány elnöke támogatta az ötletet. A Szociológiai Intézet nem volt hajlandó befogadni a kutatást, Vitányi viszont készséggel elvállalta. Erről részletesen is megemlékezik önéletrajzában. Mélyen meg volt győződve róla, hogy Magyarországnak és a régiónak történelmi lehetősége nyílik túllépni az alávetettség erkölcsi nihilizmusán és ezért kötelessége megtenni mindent az éppenes jelenben. Elegáns nagyúri gesztussal fogadta be a különféle szellemi és politikai áramlatok képviselőit a Budai Vigadóba. Itt működött többek között a Püski Kiadó, itt kapott irodát az MDF korai szervezete, itt lehetett megismerkedni László Ervinnel és a frissen hazatért Bíró Andrással. Míg fent az emeleten vitatkoztunk, lent a nagyteremben néptáncosok próbáltak. A Vitányi Intézet igazi civil palotaként működött, egy kibontakozó új kultúra ígéretét sugározva.

Nem sokkal később, már az új demokrácia hajnalán

és csatlakozott Hankiss Elemér Értékműhelyéhez.

A tévés kaland után Hankiss visszatért a kutatáshoz és a Szociológiai Intézet igazgatója lett. Igazi szellemi reneszánszként éltük meg ezeket az éveket. Hankiss és Vitányi barátsága legendás és lenyűgöző volt. Két református kelet-Magyarországról, az egyik polgár, a másik arisztokrata, látszatra jobb- és baloldaliak, valójában szabad szellemű értelmiségiek. A köréjük sereglő kiváló társaságnak is köszönhető, hogy beindultak Kőszegen és Szombathelyen is a dolgaink. Európa Ház-alapítás 1994-ben, nyári egyetem 1996-ban, nemzetközi konferenciák Velemben, a budai és a kőszegi várban.

Víg napjainknak a Szociológiai Intézetben véget vetett Hankiss elmozdítása az intézet éléről, ami az Értékműhely marginalizálásához, majd teljes kiszorításához vezetett (a szomszédos Politikatudományi Intézet Bayer József baráti gesztusának köszönhetően mentőövet dobott ugyan, de az eredeti szellemi pezsgés már nem tért vissza). Utóvédharcaink során világossá vált, hogy az új, hosszú éveken át Moszkvában edzett igazgató csak tőlem akar megválni igazán, Hankissnak és Vitányinak jelezte, ők maradhatnak. Ők ebbe nem hogy nem mentek bele, de minden lehetséges módon megpróbálták visszafordítani a szakadási folyamatot. Magánbeszélgetésre hívták az elszánt igazgatót, a nézeteltérés azonban elfajult, az Angelika presszó pincérei már elindultak az asztal felé, hogy a tettlegességet megakadályozzák.

a mindennapi politikára vonatkozó nézeteink gyökeresen eltértek. Ez emberi kiállását a legkevésbé sem befolyásolta.

A kultúra szerepe, a civil társadalom, a társadalmi demokratizálódás kiterjesztése, az európai integráció keleti bővítésének sikere mindvégig közös ügyeink maradtak. Neki köszönhetjük bekapcsolódásunkat Benjamin Barber interdependencia gondolatára épülő globális hálózatába, László Ervin hasonló indíttatású Budapest Klubjába és persze a kultúra kutatók európai közösségébe.

Vitányi Iván a szó legmélyebb értelmében nemes ember volt. Emellett bölcs és elkötelezett. Éles viták során többnyire hallgatott, néha úgy tűnt elbóbiskol, pedig nagyon figyelt. Rövid, békítő jellegű tanácsokat osztott, ha bármi esély volt rá, kereste a gyakorlati megoldásokat.

Ellenszenvük Horn Gyulával legendás és kikezdhetetlen volt. Az emberi minőség és elkötelezettség, az általa vállalt feladat és nagy cél mindennél fontosabb volt számára. Hetvenévesen képes lett volna ölre menni azzal aki barátja becsületébe gázol, még ha elvtársként is kellett volna néznie rá. Az élet legnehezebb pillanataiban, amikor a reménytelenség már elsötétíti a horizontot, rendíthetetlen támasz tudott lenni.

Élete végéig megmaradt az ’56 után a pesti utcákon csatangoló értelmiségi flaneurnek, garabonciás diáknak. Aki látszólag céltalanul bolyong, de mindig ott van ahol szükség van rá. Azon kevés ember közé tartozik, akik értelmet adtak jelenlétünknek, akik erőt adtak a gyakori újra kezdésekhez. Értemet, erkölcsi tartás szellemi megerősítést adott mindannak amit közösen tettünk.

Ami nélküle nem így, vagy talán egyáltalán nem történt volna.