Húsz éve történt: így éltük át 9/11-et

2021. szeptember 11. 8:46
A Mandiner szerzői emlékeznek vissza, hogyan is élték át 2001. szeptember 11-ét. Olvasóink emlékeit is várjuk a kommentekben!

A Mandiner szerkesztőségének összeállítása.

Rajcsányi Gellért

Konkrétan második napom volt az egyetemen, egy langyos-napos kedd délután történt, a szemináriumok után egy havernál kapcsolgattuk a tévét (akkoriban nem volt még se okostelefon, se Facebook, se YouTube – nekem még mailcímem se); és a Cartoon Networkről tovább kapcsolgatva egyre több helyen láttunk füstben úszó felhőkarcolókat, elsőre valami akciófilmnek tűnt, aztán kezdtünk odafigyelni a CNN-re, és

valami olyan jött le elsőre, hogy az arabok lebombázták Amerikát,

aztán kiderült, hogy a bomba konkrétan egy repülőgép volt, és jött egy másik is, aztán ledőltek a tornyok; és máig emlékszem az érzésre, a megrendülésre, az addig tovább nyúló kilencvenes évek, a tíz évig magát történelmi győztesnek érző Nyugat és egyébként saját ifjabb korom egész addig valami szebb világjövővel kecsegtető optimizmusának drasztikus végére; a ráébredésre, hogy hopp, ez itt maga a történelem, és ha terroristák repülőket vezethetnek a globalizált világ dübörgő szívébe, akkor mostantól újra bármi megtörténhet, és a bármi az elmúlt húsz évben meg is történt. De legalább, szerencsére nem _minden_.

***

Győrffy Ákos

Akkori munkahelyemre, egy mozgássérültekkel foglalkozó iskolába ballagtam be éppen, amikor láttam, hogy Feri bácsi, a portás nagyon néz valamit a portásfülke sarkában álló kistévéjén. Közvetlen közelről nézte és közben hangosan bazmegezett. Kérdeztem tőle, mit néz ennyire. 

„Az oroszok New Yorkot bombázzák, térdre, imához”

– válaszolta Feri bácsi őszinte, mély rémülettel az arcán. A fekete-fehér kistévé képernyőjén azt láttam, hogy egy felhőkarcoló éppen összedől. „Tényleg az oroszok?” – kérdeztem Feri bácsitól. „Nem mondták, de tudom, hogy azok. Mindig tudtam, hogy ez lesz a vége” – mondta Feri bácsi. Majd hozzátette: „Magának azt ajánlom, hogy keressen valami búvóhelyet, vigyen sok konzervet, vizet, mert ezután az atom jön, nekem elhiheti”. 

Siettem fölfelé a lépcsőn, mert késésben voltam, az osztályomat kellett ebédeltetnem. A folyosón megcsapott a babfőzelék penetráns szaga. Jó, akkor babkonzervet mindenképp veszek majd, erre gondoltam, aztán azon kezdtem morfondírozni, hogy hol is legyen majd a búvóhely.

***

Almási B. Csaba

Képviselőként vettem részt a terézvárosi önkormányzati ülésén, kedd délután volt. Egy-másfél órája tarthatott a tanácskozás, amikor otthagytam a termet, mosdóba mentem, hívhatott valaki vagy csak ki akartam szellőztetni a fejem, erre már nem emlékszem. A teremből egy rövid folyosó vezet az előcsarnokig, abból nyílik a portások szobája. Mint általában, a tévé most is be volt kapcsolva.
– Milyen filmet néz? – kérdeztem az ügyeletes portást, amikor rápillantottam a képernyőre, nem is tudatosult bennem, mi történik, inkább az lepett meg, hogy nem foci vagy valamelyik celebműsor megy, de már siettem is tovább.
– Nem film, a New York-i tornyokba belerepült két gép – közölte ugyanolyan unottan, mintha arról tájékoztatott volna, hogy a Fradi-Honvédon éppen szünet van.

Azonnal visszafordultam, és lecövekeltem a tévé előtt. Percekbe telt, mire tudatosult bennem, mi történik valójában. Szürreális élmény volt az égő, füstölgő gépek látványa, s főleg az a tudat, hogy ez nem egy hollywoodi produkció, hanem maga az élet. Visszarohantam a terembe, a polgármesternek megsúgtam, mit láttam –

nagyjából olyan arcot vághatott, mint Bush elnök, amikor tájékoztatták a támadásról

–, ő azonnal szünetet rendelt elő. A képviselők betódultak a portásszobába és meredten bámulták a tévét. Ott volt az összes politikus, a szocialisták, a szabad demokraták, a fideszesek, MDF-esek, volt egy MIÉP-es is, talán még a kisgazdák is odajöttek, de ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.

Fél óra múlva folytatni kellett az ülést. Gyorsan lepörgettük a napirendi pontokat, ami nagyon különleges alkalomnak számított, hiszen általában hajnalig vitáztunk. Akkor nem volt még okostelefon, más kütyü, nem tudtuk a helyszínen nyomon követni az eseményeket, mindenki rohant haza, hogy informálódjon. Persze nagyon fontos, koszos-e a Szondi utca, lesznek-e virágok a Kodály köröndön, mennyire demokratikus az önkormányzat szervezeti és működési szabályzata, de akkor mindenki érezte, hogy most rémisztő dolog történt Amerikában, ami mindenki életére kihatással lesz.

Azóta persze már mindent tudunk a húsz évvel ezelőtti eseményekről (feltéve, ha tényleg azt tudjuk, ami valójában történt). Megismertük Oszama bin Ladent, a családját, élő adásban láthattuk a likvidálásukat, tisztában vagyunk vele, hogy kik a tálibok, hol élnek, mit gondolnak – sajnos jobban is, mint kellene –, játékfilmet, dokumentumfilmet nézhettünk meg az épületekbe csapódott repülőgépekről, s arról is, amelyik lezuhant, pontos képet kaphattunk arról, kik voltak a merényletek konkrét elkövetői, hogyan lehetett őket erre az aljasságra rávenni.

Persze, aki fogékony rá, beleborzonghat abba a tudatba, hogy minden egészen másként történt, mint ahogy arról az amerikai kormány, sajtó beszámol, hiszen a lapos Föld széléről sokkal jobban rá lehet látni az ikertornyokra is.

De hát így kerek a világ. Vagy mégsem…?

***

Nizalowski Attila

Aznap hazaérve a munkából megvacsoráztam, közben persze néztem a híradót. Szó szerint, hang nélkül, hogy a feleségemmel is beszélgetni tudjak. Mindez nem oktalan szokás volt. Indulni kellett az oviba, hogy aztán minden idő a miénk legyen. Szóval a feleségem pletykált,

én meg néztem a tévét és azon gondolkoztam, hogy miféle hülye krimi megy itt,

amelyben már ötödször vágódnak repülők jobbról meg balról felhőkarcolókba. Másnap a rádióból tudtam meg, hogy lemaradtam egy világvégéről.

***

Maráczi Tamás

Négy órakor járt le a műszakom, de a felelős szerkesztő egy órával hamarabb elengedett a Hegyről, mivel találkozóm volt a pesti oldalon. Nem kockáztatott sokat a felettesem: üres órák peregtek, alig jöttek a hírek, nyugodt keddi nap volt. Fél éve dolgoztam akkor már az MTI külpolitikai szerkesztőségében. Friss újságíró voltam: két év külföldi tanulás–pénzkeresés után sikerült elhelyezkednem a hírügynökségnél. A táskámba pakoltam épp, és néztem a nyár végi napsütést a hatalmas üvegablakon keresztül, amikor a turnusvezető megszakította a newsroom bágyadt csöndjét. Gyorshír jött a Reuterstől, egy tőmondat: becsapódott egy repülőgép a New York-i World Trade Center egyik tornyába. „Még ne adjuk ki! Más forrásból nem látom még a hírt” – döntött a szerkesztő, és gyorsan pásztázni kezdte az egyéb hírügynökségeket, netes hírportálokat.

A hírek a különböző külföldi hírügynökségektől egy központi rendszerbe érkeznek be a MTI-nél, eredeti kiadásuk után azonnal, sokkal gyorsabban, mint ahogy megjelennek a portálokon, a tévékben vagy a rádiókban. Emiatt aztán ritkán figyeltük a külföldi tv-adókat. Most azonban azonnal a szomszéd asztalon álló tévéhez léptem, bekapcsoltam és rákerestem a CNN-re. Élő kép ment: az ikertornyok egyike égett, szállt fel a sűrű füst, a kommentátor kereste a szavakat...

„Ez egy filmrészlet vagy tényleg az élő adás?” – kérdezgettük egymástól hitetlenkedve,

miközben már pontosan éreztük: terrortámadás történhetett. „Bejött mástól is a hír” – kiáltott a turnusvezető, és már írta is magyarul a gyorshírt. A magyar sajtóban vélhetően ez lehetett az első híradás a szörnyű tragédiáról.

Szeptember 11-én, magyar idő szerint 14 óra 46 perckor változott meg a világ körülöttünk. Azonnal éreztük, hogy ez egy korszakhatár lesz, történelmi perceket élünk át – kinéztem még egyszer az ablakon a Naphegyről: a budapesti élet ott dübörgött alattunk önfeledten, tudatlanul a szeptember közepi verőfényben. Néhány perc, néhány óra, és mindenki tudni fogja.

***

Zováthi Domokos

Épp megfázás miatt kihagytam pár napot az általánosból, amikor telefonáltak édesapám munkahelyéről, hogy ne aggódjunk, minden rendben van, nem érinti a zenekar tagjait a dolog (Ausztriában koncertezett, ám miután visszaért, döbbenten mesélte, hogy egy hónappal korábban játszottak ott, és turistaként meg is csodálták a gigantikus tornyokat). Amikor érdeklődtem, hogy milyen dolog, a hölgy  értetlenkedve rámrakta a telefont. Úgy a harmadik csatornaváltás után kezdett realizálódni, hogy ez tényleg megtörténik, tényleg megtörténhet, hogy a világ vezető nagyhatalmának önbizalmát így össze lehet roppantani. Az, hogy a World Trade Center micsoda szimbóluma volt az országnak, mi sem jelzi jobban, hogy 2000. szeptember 11-ig az szinte összes New Yorkban játszódó filmben a kamera egy ponton ráfókuszált a tornyokra.

***

Johannes Thezeroth

Emlékszem, amikor apám meghalt, éppen nagyon unatkoztam. Nem adtak semmi jót, a feleségem se volt otthon. Olyan reménytelennek tűnt az egész. Busszal mentem ki. Az odautat végigzokogta egy kisgyerek. Az anyja láthatóan túlságosan fáradt volt már ahhoz, hogy rászóljon, meg talán hiába is tette volna, mivel ilyen idős korában az ember nem igazán fogja föl mindazt, amit mondanak neki.

Nem értett a költészethez, okos, de rendkívül földhözragadt személy volt, az a típus, akit rögtön megkedvelnek a szomszédok. Szeretett napilapokat olvasni, naponta többször híradót nézni és morogni. Amikor az iszlamisták által eltérített utasszállító repülőgépek 2001. szeptember 11-én óriási robajjal belecsapódtak a World Trade Center ikertornyaiba, mi egészen a tévéhez tapadtunk, olykor egymásra néztünk, halványan mosolyogtunk, rosszallóan csóváltuk a fejünket, végül anyám megkérdezte, hogy süssön-e valamit. Apám remekül úszott és evezett; egy alkalommal sikerült műsoridőn kívül elérnie Csintalan Sándort. Volt néhány olyan húsétel, amit egyedül csak ő tudott elkészíteni a családban.

Ötvenöt perc alatt jutok el a házhoz, innen még nagyjából 10 percbe telik, mire az ágyához érek. A szarnak kellett ilyen messzire költöznie.

***

Veczán  Zoltán

A Carmageddon kettőben mészároltam százszámra a gyalogosokat a gépemen az Iron Maiden zenéjére (pontokat adtak benne az ölésért meg ha szétzúztál más autókat), és most írhatnék mindenféle fennkölt dolgokat, hogy a tévé köré gyűltünk családostul, és néztük a híradót, és akkor rájöttem, hogy pixelembereket ölni rossz, meg úgy ölni általában, és a többi, de az igazság az, hogy azon túl, hogy felhívtuk a Los Angeles-i rokonokat, hogy megnyugodjunk, hogy nincsenek véletlenül négyezer kilométerrel arrébb, mint szoktak, nem nagyon tett rám mély benyomást a dolog, még úgy sem, hogy amúgy két hónappal korábban jöttünk haza tőlük, őszintén szólva

jóval később találkoztam az első emberi részével a dolognak,

mármint hogy nem csak összedőltek az épületek, hanem egy csomóan meg is haltak, meg szenvedtek, meg tűzoltók is meghaltak, és akkor egy kicsit elszégyelltem magam, hogy érzéketlen voltam, aztán pubertáltam tovább (13). Az egész dolog súlyát fokozatosan és jóval később fogtam fel, így nem nagyon maradt meg arról a napról semmi. Kérem, ezt se vegyék jegyzőkönyvbe.

***

Vágvölgyi Gergely

Még bőven általános iskolás voltam. Délután otthon tanultam az íróasztalomnál, úgy emlékszem (bár ez rossz emlék) valami nehéz matek feladattal küzdöttem éppen. Arra lettem figyelmes, hogy a nappaliból, ahol szólt a tévé, olyan hangok érkeznek, amik az élő kapcsolások, különleges stúdióműsorok sajátjai. Olimpia nincs, nagy rendezvény sincs a városban – kimentem, hogy megnézzem, mi történik. És akkor láttam a felvételeket kétségbeesett emberekről, városrészeket betemető porról és hamuról, hatalmas épületekbe csapódó repülőkről. Döbbenetes volt. Gyerekként nem értettem.

Ma néha azt gondolom, értem,

de biztos vagyok benne, hogy igazán átlátni még jó ideig nem fogjuk (ezt sem)...

***

Csisztu Zsuzsa

Aktívan dolgoztam a Tv2 akkori reggeli műsorában műsorvezetőként, politika, közélet volt a fő profil akkor a Jó reggelt Magyarországban és töményen nyomtuk az egész szeptember 11-et az itthoni stúdióból, Bombera Krisztával kintről. Hiába volt ez reggeli műsor, onnantól kezdve heteken át 24 óráztunk a hírszerkesztőségben,

minden nap azzal köszöntünk el egymástól, hogy lehet, a harmadik világháború legelejéről tudósítunk,

és napokig nem akartuk elhinni, hogy amit látunk, az nem egy tudományos-fantasztikus vagy katasztrófafilm, hanem a valóság.

***

Edvi László

2001. szeptember 11-én délután már nagyüzem volt a tv2 sportszerkesztőségében. A forgató stábok visszaértek, volt aki szkriptelt, talán már valaki el is kezdte a montírozást. Többen arról beszélgettünk, hogy a nemzetközi hírcseréből korábban rögzített sporteseményekből mi kerüljön az esti Tényekbe, és mi a Jó estét, Magyarországba! Szokásos adás-vihar előtti csend volt, mivel nem a tv2 főépületében voltunk, azt is csak fél 7-kor vettük volna észre, ha eltűnik a stúdiót is magába foglaló komplexum. A szerkesztőségünkben a háttérben ment a tv2 műsora. Némán.

Egyszer csak valaki felnézett, és megkérdezte: gyerekek, Pálffy Pista mit keres itt ilyen korán?
– Biztos valamit fusizik, a múltkor is vasárnap délelőtt dínós mesefilmet mondott alá – vélte valaki.

Ám a mögötte lévő képek inkább sci-firől vagy horror-filmről árulkodtak. Hangot tettünk a tv-re, és azonnal megfagyott a levegő. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, montírozás, szkriptelés, értekezés abba maradt, mindenki döbbenten a képernyőre tapadt. Senki nem mozdult, a feszültség tapintható, ez tényleg valóság? A döbbent csendben megcsörrent a szerkesztőségi „vonalas”, a Tények szerkesztője telefonált, ma este nem lesznek sporthírek. Valaki felhívta az aznapi sportos műsorvezetőt, Csisztu Zsuzsit, hogy hozzánk ne jöjjön, aztán mindenki feszülten bámulta tovább a horrort.

Egy békés, őszi délutánon néhány perc alatt megváltozott a világ,

az új évezredbe is megérkezett a rettegés.

 

***

 

Kedves olvasónk, ön hogy élte át a húsz évvel ezelőtti pillanatokat, hogyan találkozott a történtekkel?

Várjuk történetét a kommentekben!

Összesen 103 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Terroristák felvállalják az akciójukat, mert az az üzenet. Ezt nem vállalta senki.

A WTC7-es épület összeomlása saját lábnyomára, amely kihúzza a szőnyeget az egész mese alól, annyira nem lett említve az ausztrál médiában, hogy közszolgálati újságíró létemre csak évekkel később tudtam meg.

Égtek a bútorok? Akkor már az épület használatbavételi engedélyével is csaltak.

Mintha tegnap történt volna. Pedig húsz éve volt.

Rémisztő volt nézni. Még ebből a relatív távolból is.

Sajna utána kissé rosszabb hely lett az addigi világ.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés