„Szent őrület” – így harcoltak a felkelők Nyugat-Magyarországért

2021. augusztus 28. 16:00
Száz éve fogadták a magyar felkelők a Nyugat-Magyarország megszállására érkező osztrák erőket: háborús és politikai hősök, különc kalandorok és későbbi gonosztevők is voltak az ellenállók között – a harcok végeredménye Sopron itthon maradása lett.

Nyitókép: Felkelők Felsőőrnél

 

Éppen száz éve, 1921. augusztus 28-án a felkelő nap első sugarai különös társaságot találtak a nyugat-magyarországi végeken: volt katonák, ex-csendőrök, kalandorok és lelkes patrióta egyetemisták szedett-vedett társaságát, akik Mauser G98 ismétlőpuskáikat markolászva idegesen szemlélgettek az osztrák határ irányába.

A társaság jól tudta, hogy aznap esedékes az akkor még Nyugat-Magyarország részét képező, ma már nagyrészt Ausztriához tartozó terület elcsatolása.

A felkelők feltett célja volt „Nyugat-Magyarország megmentése”,

és jelenlétüknek köszönhető, hogy a napfeltekor bevonuló osztrák csendőrök heves ellenállásba ütköztek, sőt még azt a megalázó vereséget is el kellett szenvedniük, hogy Ágfalvánál (ma Sopron külvárosa) Francia Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor erői foglyul ejtették a terület újdonsült osztrák kormánybiztosát, az apai ágon skót származású Robert Davyt is. 

Mint talán az iskolai történelemkönyvekből is sokan tudják, az ún. Velencei konferenciát követően 1921. december 14-16. között népszavazást tartottak Sopronban és több környező településen, s bár néhány falu Ausztria mellett szavazott, összességében a magyarpárti szavazatok győztek, s így Sopron ma is Magyarország része.

De kiknek az érdeme mindez? Nem sokkal a felkelés után már elkezdődött a viaskodás az érdemek felett, így itt elég felsorolni a főbb szereplőket: a felkelés fő szervezői között volt Gömbös Gyula, ekkor még volt szegedi tiszt és Horthy Miklós bizalmasa, később miniszterelnök, akit a közemlékezet máig az ország szélsőjobbra tolódásának egyik fő figurájaként jegyez. Gömbös mögött a magyar kormány, főleg Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter állt. A harcokban fontos szerepet töltött be Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula és Francia Kiss Mihály, akik

nem csak háborús veteránok, de a fehérterrorban is részt vevő különítményesek voltak.

Ide tartozik még többek között Maderspach Viktor, az erdélyi német származású katona, aki a román betörés során vakmerő akciókat hajtott végre, az irreguláris hadviselés mesterévé válva. Kaszala Károly veterán világháborús pilóta mellett vezető szerepben vette ki a részét a küzdelmekből Budaházy Miklós ezredes, a nyíregyházi fehérterror ismert figurája, Hir György, első világháborús – verduni – veterán, a későbbi „frankhamisítás” egyik fő szereplője, Molnár Endre, Taby Árpád és Bónis Arkangyal ferences páter. Mások nevéhez – pl. Prónay Pál különítményes vezetőjéhez – erősen köti a közemlékezet az eseményeket, de valós szerepük egészen minimális volt.

Endresz György pilótaként Trianon hírét vitte a világba

Az egyszerű harcosok közül néhányan szintúgy híresek – vagy hírhedtek – lettek később: Endre László és Baky László – az 1944-es deportálások alatt belügyi államtitkárok, a hazai holokauszt fő felelősei –, Oláh György későbbi szociográfus és nácibarát lapszerkesztő, de itt volt Esterházy János gróf, a szlovákiai zsidótörvények későbbi ellenzője, egyben – hivatalosan el nem ismert – embermentő. És itt harcolt még a másik neves pilóta,

Endresz György – aki tíz évvel később Justice for Hungary nevű gépével átrepülte az Atlanti óceánt, tiltakozva a trianoni békeszerződés ellen –,

és a fiatal Halmay Zoltán olimpikon úszó is. Igen vegyes társaság volt ez tehát.

A felkelésről szóló korabeli jelentéseket olvasva megdöbbentő, hogy az osztrák kormány 30 ezer főre saccolta a magyar erőket, ami a felkelők számának megdöbbentő túlbecslése volt. A felkelők száma a források és a szakirodalom szerint valahol 2100 és 3000 fő között mozgott, de nem minden felkelő rendelkezett fegyverrel. A britek ilyen értelemben meglepően pontosan tippeltek: ők 1921 szeptember elején 2100 főre tették a felkelők számát, ami éppen a szakirodalomban elfogadott minimum szám. Egyedül abban tévedtek, hogy a magyar erők részéről páncélozott autók és ágyú használatát feltételezték, miközben ilyen eszközről egyetlen más forrás sem szól. Ráadásul a magyar oldal nem használhatott reguláris erőket, a rendvédelmi szerveket pedig már korábban kivonták a területről. Valószínűleg az osztrákok túlozták el a magyarok fegyverzetét, megmagyarázandó saját vereségüket. 

A felkelők egyébként nem feltétlenül találták meg a közös hangot.

Prónay emlékezésében Héjjast úgy festette le, mint aki ágyban heverve, cigarettázva töltötte a felkelést, és semmit sem csinált, Gömbösről pedig úgy írt, mint aki saját egyéni céljára próbálja kisajátítani az irredentát. (Prónay vonatkozó feljegyzéseit Fogarassy László közölte a Soproni Szemlében). Gömbös cserébe arról beszélt, hogy rajta kívül mindegyik vezető „saját szűk látókörében Napóleon akar lenni” – tudjuk meg Nemes Dezső 1956-os forrásválogatásából. Héjjas testvére, Héjjas Jenő pedig Maderspachot feketítette emlékezésében.  

Arról, hogy miképp is sikerült embereket megnyerni a vállalkozásnak, Maderspach árult el részleteket: szerinte a felkelővezérek – konkrétan Friedrich és Héjjas – „hadosztályokkal, lovasezredekkel és szövetséges hadseregekkel” „skrupulus nélkül” „dobálóztak”, miközben a zsebük üres volt, és teljesen egyedül voltak.  (Maderspach emlékiratát ismét Fogarassy közölte). Maderspach ilyen értelemben a felkelés központi elemének „a modern amerikanizmus szellemét”, a „blöfföt” nevezte. Ő maga kivételnek számított, hiszen már ekkor komoly kultusszal rendelkezett: Lendvai István egy cikkében „újkori Attilának” nevezte. Azonban maga is tisztában volt különleges helyzetével: „Hivatalos katonáék nem csinálnak irredentát”, ezért „megindultam irredentát keresni”.

Maderspach Viktor, a „retyezáti Rambo”

 

Ahhoz, hogy valaki – ekkor még – fegyver nélkül felkelést vállaljon egy másik – fejlettebb – állammal, Ausztriával szemben, valóban kissé hóbortosnak kellett lennie. Sigray Antal nyugat-magyarországi főkormánybiztos – aki főleg pénzügyi támogatást adott a felkelőknek – „a nemzeti eszme bolondjainak” nevezte magukat – idézi Békés Márton 2007-es tanulmánya. Az Új Nemzedék pedig így sóhajtott fel a felkelés hírére: „Lehet, hogy sokan őrületnek mondják azt, ami történt, de oly édes és oly szent ez az őrület, és oly jó ismét felemelt homlokú magyarnak lenni!”  

A harcok hatására az osztrákok úgy döntöttek, hogy még nem hozzák be az osztrák közigazgatást,

ám egyes településekre – például Királyhida – kirendeltek néhány összekötő tisztviselőt. Bár a magyar rendvédelmi szerveket lényegében teljesen kivonták a területről, a soproni rendőrség végül helyén maradt, és rövidesen az alispán is visszatért. A helyi magyar közigazgatás – például Zsembery István soproni főispán és Thurner Mihály polgármester –, bár hivatalosan nem támogatta a felkelést, a gyakorlatban segítséget adott a felkelőknek. Az antant misszió Sigray Antal kormánybiztost tette felelőssé a kialakult helyzetért, aki azzal hárított, hogy a magyar hatóságok által már kiürített területeken zajló eseményekért nem vállalhat felelősséget.  

Eközben a kommunikáció nem szűnt meg teljesen a két oldal között, hiszen Day és az antantmisszióhoz kirendelt osztrák összekötőtiszt, az egyébként budapesti születésű Oskar von Jäger ezredes is naponta jártak Sopronba. Von Jäger ezredes Maderspachhal együtt szolgált az orosz harctéren 1915-ben. „Soha sem hittem volna, hogy megélem majd azt a napot, amikor én, mint a többé-kevésbé ellenségként kezelt magyar nemzet katonája, a régi, az uralkodóház ízlése szerint alkotott uniformisban fogok szembe kerülni az oroszsapkás republikánus osztrákokkal” – merengett el a sors különös fordulatán.  A régi ismertségek okán az osztrákok nemhivatalosan a magyar felekkel is érintkeztek. Ez természetesen veszélyes volt a katonai célokra, így Ostenburg-Moravek

utasításba is adta, hogy minden érintkezést meg kell szakítani az osztrák tisztekkel.

A helyzet ennek ellenére ellentmondásos jeleneteket is tudott szülni: a soproni Pannonia szállóban szeptember közepén, egy éjjeli órában osztrákok eljátszatták a zenekarral a Gotterhaltét – amit az osztrák szövetségi köztársaság megtartott himnuszaként –, mire Ostenburg-Moravek – nagyrészt legitimista, azaz Habsburg-párti – emberei felálltak, majd ezt követően ők is eljátszatták a zenekarral Kölcsey Ferenc Himnuszát.  

Az első ütközetek másnapján az osztrákok arra jutottak, hogy a Stájerországgal szomszédos területek biztonságosak, mert nem találkoztak újabb szabadcsapatokkal. Az osztrák csendőrség ezért Pinkafőn keresztül Felsőőre nyomult, ahol pihenőállásban érte őket a magyar felkelők támása, melynek következtében az osztrákok pánikszerűen menekültek el.  Augusztus végére, alig két nap alatt Nyugat-Magyarország Pinkafőtől Gyanafalváig a felkelők ellenőrzése alá került, azaz eltekintve a jugoszláv (mai szlovén) határ közelében fekvő Tóka községtől és a Pinka folyó völgyétől északra eső területekről, a magyar állam által kiürített területek nem kerültek osztrák fennhatóság alá. A legjelentősebb település, amelyen ideig-óráig osztrák csendőrőrs jött létre, Kismarton volt.  A rábakeresztúri – eredendően sárvári – felkelők még a történelmi határt is elérték Királyfalván.  Itt érdemes utalni rá: bár az antant oldaláról felmerült, hogy az osztrák csendőröknek komolyabb fegyverzetet kéne adni, ám ezt végül az osztrákok vetették el, mert nem akarták szétforgácsolni erőiket. Az osztrák reguláris hadsereg végül csupán Nyugat-Magyarország határáig vonult fel, biztosítva az osztrák csendőrség hátát.  

Ennek ellenére

magyar irreguláris erők és osztrák reguláris erők is behatoltak a szomszédos ország területére.

Augusztus utolsó napján magyar felkelők betörtek Stájerországba és megsarcolták Dechantskirchen, Kroisegg, Lafnitz községeket, míg Hohenbruggnál egy osztrák híradószázad vissza nem verte őket.  A szeptemberi 5-ikirchschlagi ütközet volt a legnagyobb a nyugat-magyarországi harcok történetében: részt vett benne 290 magyar felkelő, 270 osztrák katona és 250 osztrák csendőr és vámőr. A magyar veszteség hét fő volt, az osztrákoké tíz halott, 17 sebesült és 36 fogoly (magyar részről utóbbi két kategória nem ismert).  A csata arra is rámutat, milyen téves adatokat adtak le az osztrákok az antant számára: szerintük „legalább ezer főnyi” magyar erő támadta meg az alsó-ausztriai települést, és 21 magyar elesettről beszéltek.  A honvédelmi minisztérium szeptember 30-i összefoglalója szerint a felkelők megtámadták az alsó-ausztriai Brucknál állomásozó osztrák reguláris erőket is, itt „állandó jellegű” a csatározás.  Egy magyar helyzetjelentés szerint pedig az osztrák reguláris haderő egy alkalommal három kilométerre benyomult Moson vámegyébe, átlépve a történelmi határt.  

Esterházy János, aki a vészkorszak morális hőse lett

A felkelés a későbbi – október 4-től november 4-ig fennállt – Lajtabánság nevű entitás miatt is híres, azonban mint a fent is szereplő dátumokból láthatjuk, ennek vajmi kevés köze volt a felkelés tényleges menetéhez. A rövid életű „állam” kikiáltása egyenes reakció volt a magyar kormány készségnyilatkozatára, hogy a felkelők által elfoglalt területeket átadja Ausztriának cserébe a soproni népszavazásért. A Nagykövetek Tanácsának szeptember 22-i ultimátumára Hegedűs Pál altábornagy 1921. október 3-án Nyugat-Magyarországot jegyzőkönyvileg átadta az antantnak. Ausztria azonban nem vette át a területet, mondán: az még nem mentes a felkelőktől.  Következő napon, október 4-án Prónay kikiáltotta a magyar többségű Felsőőrött a független Lajtabánságot.  De nem véletlen, hogy 1921. október 31-én Horthy Budapestre rendelte Prónayt, ahol a kormányzó a nemzeti hadsereg bevetésével fenyegette meg a volt különítményes vezetőt.  (Prónay értett a szóból, és hazatérve kiadta megmaradt csapatainak a leszerelési parancsot). 

S mint ismert, az ügyet végül népszavazás zárta le.

A szavazásra jogosultak száma kb. 27 ezer fő volt, többségük, kb. 19 100 fő Sopronban élt, ahol végül nyolc szavazóhelyiségben körülbelül 17 300 ember szavazott december 14-én. A többi település 15–16-án szavazott le. Sopronban – Brennbergbányával együtt – végül 17 298-an szavaztak, a többség Magyarország mellett: 72,8%, míg Ausztria oldalán 27,2%. Ezen kívül csupán három településen nyert még Magyarországon: Fertőboz (77,7%-kal 342 szavazatból), Kópháza (70%-kal 813 szavazatból) és a már említett Nagycenk. Ausztria mellett szavazott Ágfalva (82,2%-kal), Harka (90,4%), Fertőrákos (60,7%), Sopronbánfalva (81%) és Balf (60,4%). Azonban az Ausztria mellett szavazó települések is Magyarországhoz kerültek, hiszen végül az összeredmény számított: 24 063 szavazatból 15 334 Magyarország mellett (65,1%).

Ez volt az utolsó olyan komoly kiigazítás a békeszerződésen, melyet a nagyhatalmak véglegesen elfogadtak. 1923 elején az osztrák-magyar határmegállapító bizottság javaslatai alapján a Nemzetek Szövetsége Tanácsának döntése még újabb tíz nyugat-magyarországi kisfalut ítélt Magyarországnak, igaz, cserébe két települést (Rendek, Rőtfalva) adott Magyarország is – utalt rá Ablonczy Balázs új könyvében. Így hát nem váltak valóra azon lap reményei, mely a népszavazás után kifejtette, hogy ez lesz „az első csorba a békeszerződésen”, s a folyamat végén Nagy-Magyarország helyreáll.  

***

Válogatott szakirodalom:

Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921. Bp., Jaffa, 2020.

Békés Márton: A becsület politikája. Gróf Sigray Antal és kora. Vasszilvány, Magyar Nyugat, 2007.

Békés Márton: A fegyveres revízió útja Nyugat-Magyarországon. Szabó József százados, felkelőparancsnok válogatott iratai elé. Vasi Szemle, 2007/4. 405-428.

Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története. II. rész. Soproni Szemle, 1972/1. 23-29.

Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története. III. rész. Soproni Szemle, 1972/2. 115-129.

Fogarassy László: Maderspach Viktor felkelőparancsnok emlékiratai. I. rész. Soproni Szemle, 1978/3. 225-244.

Fogarassy László: Maderspach Viktor felkelőparancsnok emlékiratai. II. rész. Soproni Szemle, 1978/4. 231-340.

Fogarassy László: Prónay Pál emlékezései az 1921. évi nyugat-magyarországi eseményekről. IV. Rész. Soproni Szemle, 1986/4. 304-323. 

Iratok az ellenforradalom történetéhez, 1919-1945. II. köt. A fasiszta rendszer kiépítése és a népnyomor Magyarországon, 1921-1924. Szerk. Nemes Dezső. Bp., Szikra, 1956.


 

Összesen 88 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nagy dolog volt Sopront visszaszerezni. Ha belegondolok, hogy másutt tényleg német volt a lakosság, ráadásul Magyarországról pedig kitelepítették '45 után a németeket és ezt a burgenlandiak megúszták, végülis egye fene. Trianon egészében is az szar igazán, hogy hárommillió magyar a határokon kívül rekedt.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés