Elfogadtuk ezt a keresztet – a terrorizmus vádjával elítélt székelyek a Mandinernek

2021. augusztus 5.
Három és fél év után szabadon engedték a román hatóságok által ártatlanul meghurcolt székely családapákat – interjú Beke Istvánnal és Szőcs Zoltánnal a román–magyar viszonyról és a szabadságról.

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Mi tartotta önökben a lelket a börtönben?
Beke István: A családom, a hitem a Jóistenben és az igazságban, az erő, amit a támogatóktól kaptunk, és egy kicsit a székely „csakazértis”.
Szőcs Zoltán: Szintén a családom, illetve a Kárpát-medencei magyar közösség, amely folyamatosan kiállt mellettünk.

Feltűnően sokan látogatták önöket, az erdélyi magyar és az anyaországi média végigkísérte a történetüket. Adott ez kapaszkodót?
Sz. Z.: Más rabtársakhoz viszonyítva mi nemcsak a szűk családunkra számíthattunk, hanem egy egész nemzetre. Magas rangú politikusok is folyamatosan látogattak bennünket mind az anyaországból, mind Erdélyből. Volt olyan hét, hogy négyen is jöttek. Ez óriási erőt adott. A börtön vezetősége és a rendőrök is látták, hogy nem tehetnek meg bármit, mert folyamatosan éber szemek figyelnek. Ezúton is köszönjük azoknak, akik figyelemmel kísérték a sorsunkat, és a magyar diplomáciának, hogy mi is és a családunk is úgy érezhettük, nem vagyunk magunkra hagyva!
Ha jól tudom, nem egy helyen ülték le a büntetést.
B. I.: Három hét feketehalmi elkülönítés után fél évet Csíkszeredán töltöttünk. Én 2020 novemberében elkaptam a covidot, így elvittek a Constanța melletti Poarta Albă börtönkórházba két hétre, s még két hétre a ploiești-i börtönbe megfigyelésre, ezután visszakerültem Feketehalomra, onnan szabadultam. Az előzetes Bukarestben volt, ahol ide-oda vittek minket azzal a céllal, hogy beismerő vallomást csikarjanak ki.

Önnél petárdákat találtak, Szőcsnél székely zászlót és Wass Albert-kötetet. Ez elegendő ok volt a letartóztatásra?
B. I.: Oknak semmiképpen nem nevezném. A petárdákat több mint egy évvel korábban rendeltem meg és fizettem ki, ezt megerősítette a cégtulajdonos is, akit tanúként hallgattak ki. A többi tudományos-fantasztikus tragikomédia.

Nem sodorja az embert az őrület határára a tudat, hogy ártatlanul hurcolták meg?
Sz. Z.: Nem jött el ez a pont, elfogadtam ezt a keresztet. Tudtam, hogy az őseim is átéltek hasonlót, a dédapám fogságban veszítette életét. A magyar nemzet régen is szenvedett, és ez még most is megtörténik időnként. Belenyugodtam, hogy ez a sorsom. Tisztességesen, emelt fővel csináltam végig, úgy érzem, megmutattam, milyen egy igazi magyar emberhez illő viselkedés.
B. I.: El kellett nyomnom magamban az önsajnálatot. Ha teret engedek olyan kérdéseknek, hogy miért én, miért mi, miért kell ezt elszenvednünk ártatlanul, rövid időn belül beleőrültem volna.

Volt-e mélypont?
Sz. Z.: Amikor a fiam született. 2018-ban vittek be, a feleségem éppen két hónapos várandós volt. A mai napig kiráz a hideg, és könny szökik a szemembe, ha ez szóba kerül. Most tanulom, mit jelent apának lenni – milyen kötelezettségekkel, felelősséggel jár. A szentesték is nehezek voltak. Minden évben leírtam a naplómba, hogy elcsendesedett minden, besötétedett, és én egyre csak abban reménykedem, kinyitják a cella ajtaját, és azt mondják, szentestére hazamehetek.

Történt bármiféle atrocitás vagy megkülönböztetés román részről, amikor már a börtönben ültek?
Sz. Z.: A rabtársak tartottak tőlünk, mert a terrorizmus vádja miatt papíron mi voltunk a legveszélyesebb bűnözők. Olyan veszélyesnek számítottunk, hogy nem is dolgozhattunk a börtön területén, olyan rabok viszont, akik embert öltek, dolgozhattak. A vezetőség és az őrök sem kekeckedtek, látták, hogy nagy figyelem övez minket. Sőt, odabent is büszke magyar lehettem, mert a börtönőrök nagy része gyakran dicsérte a magyar kormányt. Sokszor mondták, le a kalappal a magyar vezetés előtt, amiért kiáll a normális emberi értékek mellett.

Mennyire jellemzők az efféle ügyek a román államra?
B. I.: Tudom, hogy az előző rendszerben voltak mocskos, kreált ügyek, viszont amíg nem ébredtünk fel a saját ügyünk főszerepében, nem hittem volna, hogy a jelenben is ilyen módon tudnak kínozni, megnyomorítani embereket, megfélemlíteni családokat, éveket elrabolni alaptalanul. Sajnálom, hogy a saját bőrömön kellett ezt megtapasztalnom. Olvasva az 1956-ról szóló könyveket, nagyon sok hasonlóságot találtam, akkor is hamis bizonyítékok alapján ítéltek.

A hangfelvétel kiszivárgása kapcsán a titkosszolgálatokon kívül egy bizonyos Bandi Szabolcs neve is felmerült, aki szintén a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagja volt. Mit gondolnak, árulás történt?
B. I.: Az ügyben volt egy védett tanú, aki egy személyben volt a vád és a védelem tanúja is. Habár a védett tanú szembeszállt a bírósággal, félrevezetett mindenkit. Nem lehet árulásnak nevezni egy kreált ügyet, nem volt mit elárulni. A védett tanú által leadott, megvágott hanganyag alig öt százalékát lehetett érteni a bíróság fordítója szerint. Neveket nem szeretnék említeni, úgy gondolom, hogy mindenkinek a saját lelkiismeretével kell együtt élnie, az élet mindenkinek megfizet.

Beke István felesége, Beke Csilla beszédet mond a székely fiatalok szabadon bocsátását követelő tüntetésen Kézdivásárhelyen 2018. július 12-én. <br> Fotó: MTI / Kátai Edit

Tagjai még a HVIM-nek?
B. I.: Az ügy következményeként a HVIM-et Romániában betiltották.

Hogy állnak Istennel, a hittel?
Sz. Z.: Korábban is volt hitem, de most még jobban megerősödött. Istenhez, a Szűzanyához és Márton Áron püspökhöz is mindennap imádkoztam. Nagynéném rengeteg könyvet hozott nekem Márton Áron püspök urunk életéről és rabságáról, aki úgy fogalmazott: „Minden szenvedésnek van értelme és van vége.” Sok hasonlóságot fedeztem fel az ellenünk folytatott eljárás és aközött, ahogy vele elbánt a Securitate. Szabadulásomkor azt írtam a naplómba: „Isten kegyelméből ma visszakaptam a családomat, nemzetemet, szülőföldemet és szabadságomat; ma este a fejemet a családom mellett hajthatom nyugovóra, és holnap mellettük ébredhetek.”
B. I.: Mindig is istenfélő ember voltam. Ez a történet mindenképpen megerősített a hitemben.

A szabadulás után mi volt az első dolguk?
B. I.: A feleségem jött elém, útban hazafelé találkoztam az edzőtáborban lévő fiammal, és virágot vittem a börtönbe zárásom után elhunyt nagymamám sírjára, akitől letartóztatásomkor nem engedtek elbúcsúzni, pedig tudatában voltam annak, hogy többé nem láthatom élve. Kézdivásárhelyre érkezve megöleltem a szüleimet, majd három év után végre hazaértem. Másnap meglepetésként hazajött a lányom, aki Szegeden egyetemista.
Sz. Z.: Első dolgom az volt, hogy megcsókoltam a feleségemet tizenhat hónap után. A vírus miatt az utóbbi időben csak üvegfalas látogatás volt. A kisfiamat sem láttam azóta, csak Skype-on keresztül. Otthon várt. Tudta, hogy én vagyok az apa, de hogy mit jelent neki ez a szó, eddig nem érezhette.

Mi hiányzott leginkább a bent töltött évek alatt?
B. I.: „Csak” két dolog: a szabadság és minden velejárója.
Sz. Z.: A családom.

Ha fogalmazhatok így: akad olyan, amivel gazdagabbak lettek odabent?
Sz. Z.: Sok új tapasztalatot szereztem arról, hogyan kell kezelni az embereket. Nem vagyok már annyira szégyellős sem, illetve meg kellett tanulnom hazudni és nemet mondani is, másképp egyszerűen kihasználtak volna.
B. I.: Az ellopott idő senkit nem tesz gazdagabbá!

Tervezik-e, hogy ezek után otthagyják Erdélyt, Romániát?
B. I.: Nem!
Sz. Z.: Romániát otthagyom, de Erdélyt soha! Isten ide teremtett engem, Háromszék vármegyébe, itt is szeretnék meghalni.

Milyennek látják ma a román–magyar viszonyt?
B. I.: Normális, civilizált emberek együttélése mindaddig, amíg a politika és a média nem lép színre.
Sz. Z.: A „kisemberek” közt nincs baj. A román–magyar viszonyban csak a politika szintjén vannak háborúzások. A börtönben azonban rájöttem, elsősorban az embert kell nézni, csak azután azt, hogy milyen nemzetiségű vagy vallású. Hogy Márton Áron szavait idézzem: „Isten engem elvitt szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, tartozzék bármely nemzethez, felekezethez.”

Talán erős kérdés, de van önökben bosszúvágy?
B. I.: Ha arra gondolok, mit szenvedtünk el ártatlanul, igen, szeretném, hogy akik ehhez hozzájárultak, megkapják méltó büntetésüket, de konkrét bosszúvágy nincs bennem. Értékelem, amim van.
Sz. Z.: Az égvilágon semmi bosszúvágy nincs bennem, mert akik elítéltek, azoknak mindennap tükörbe kell nézniük. Nem nézek hátra, végzem a saját dolgomat, a többit Istenre bízom. 

Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi és erdélyi elnökét 2018. július 4-én ítélte öt év letöltendő börtönbüntetésre a bukaresti legfelsőbb bíróság. Lehallgatott telefonbeszélgetésekből és a Beke lakásán talált petárdákból a hatóságok arra következtettek, hogy a székely fiatalok merényletre készültek Kézdivásárhely főterén a december 1-jei román nemzeti ünnepre szervezett katonai parádén. Az erdélyi magyar közvélemény koncepciós pernek tekintette az eljárást, és még az első fokon eljáró bukaresti táblabíróság is megalapozatlannak tartotta a vádirat nagyobb részét.

Nyitókép: Mandiner-archív

Összesen 42 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

És mit csinált közben az EMBERI JOGOK LEGNAGYOBB SOROS-ŐRE, AZ EURÓPAI UNIÓ?
"Miközben Magyarországgal szemben jogállamisági eljárás folyik, az Európai Unió eltűri, hogy Románia élen jár az őshonos magyar kisebbség jogfosztásában, és a román államfő uszító kijelentéseket tesz a magyarsággal szemben"

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés