Szálasi, a „Nemzetvezető” születésnapja – akasztófák a Fő utcán

A nyilas diktatúra derekán, 1945. januárjában a néhány megmaradt, „irányba állított” magyarországi újság cikkekben kezdte beharangozni a közelgő nagy eseményt: Magyarország „Nemzetvezetőjének”, Szálasi Ferencnek közelgő 48. születésnapját. Szálasi 1897. január 6-án született Kassán, mely város az év január 19-én szabadult fel, azaz hogy került szovjet megszállás alá.

A Kőszegi Hírek így írt a nagy nap alkalmából:

a történelmi múlthoz, apáink vérrel szerzett és megőrzött ősi földjéhez. Az ünnepségnek nem volt külsősége. A nehéz történelmi idők nem engedték meg a külső formában való megnyilatkozást, de annál inkább azt a meleg benső ünneplést, amely országszerte szívből fakadó imádsággal fordult az Egek Urához, áldását kérni az első magyar, Szálasi Ferenc életére.”  A születésnap alkalmából publikálta Alföldi Géza nyilas költő is A vezér c. versét: „Mert a vezért imádni kell, / […] gondolkodás nélkül / elindulsz utána, s ha fejjel vezet / a falnak […] / nem keresed, mit és mért akarhat”.

Kassán különösen nagy eseményre készültek. 

a főispáni páholyt pedig Árpád-zászlóval. Ott volt Gyarmathy Gábor főispán, vitéz Tanító Béla vezérőrnagy, honvéd-kerületi parancsnok és Fazekas József megbízott polgármester is. A rendezvény során Oláh József tanár, megyei propagandavezető szónokolt, aki arról beszélt, hogy „nem is ünnepelni akarunk, hanem csak néhány percet szentelni annak a magyar embernek, aki ma sziklaszilárd hittel és elszánt, erős akarattal vezeti nemzetünket. Ehhez nekünk, kassaiaknak külön jogcímünk is van. Nemzetvezető Testvérünk ugyanis itt, Kassán látta meg először Isten ragyogó napvilágát.” A rendezvény során lejátszották a himnuszt és a Hungarista Indulót és hanglemezről, majd Sch. Paitás Eszter adta elő Sajó Sándor Magyar énekét, végül Deák Lőrinc színész szavalta el Fehértáji Tibor Hungarista indulóját, „a tőle megszokott nagyszerű művészettel”.  Deák egyébként 1946-47-ben színházigazgató, 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházának színésze volt, később a Madáchban lépett fel.

Ironikus tény, hogy a születésnapi megemlékezés előtt Gyarmathy és Fazekas egy másik eseményen vettek részt: Tost László volt kassai polgármester temetésén, akit aznap kora délután hantoltak el.

Ez csak tetézte a családi tragédiákat, hiszen korábban fia, Tost Gyula alezredes, aki oroszlánrészt vállalt a sikertelen október 15-i kiugrási kísérletben, 16-án öngyilkos lett a Várban. A „megboldogult” polgármester „tragikus körülmények között elhunyt”, életében bírta a város lakosainak „tiszteletét” – írta a nyilas sajtó.  Gyarmathy koszorút is vitt a sírra.

Tost halálát követően gyilkolták meg Koczka Sándor magántisztviselőt. A helyi nyilas sajtó a rejtélyes haláleseteket „partizánokra” fogta. Az olvasók pedig megnyugvással konstatálhatták, hogy a hatóságok a napokban több partizánt is felakasztottak a város Fő utcáján.  

A kérdéses kivégzésekről több dokumentum is megmaradt a nyilas Igazságügy-minisztérium anyagában. Az esetről Gyarmathy főispán írt jelentést: szerinte a „kivégzettek” partizánok és dezertőrök voltak. Mint írta, „a Nemzetvezető határozott szóbeli parancsa éretelmében […] elrettentő példa gyanánt kötél általi halálra” ítélte őket. A főispán az áldozatok nevét is megadta: először partizántevékenység címszó alatt négy zsidó munkaszolgálatos (Hatsch Sándor, Hercz László, Grün Ábrahám, Kohán Mózes) és két katolikus földműves (Gulyás Mihály, Bruszky András) szerepelt, majd hat katonaszökevény (Suha József, Fábián Sándor, Szerényi Béla, Stücs (Szücs?) András, Cseh Ferenc és Dulinyi János). Suha esetében Gyarmathy fontosnak tartotta megjegyezni, hogy esetében roma személyről van szó, míg Dulinyi esetében érdekes, hogy az áldozat nem tudta magáról, mikor született.  Az akasztás január 5-én délután történt, a holttesteket 8-án vágták csak le a Fő utcát szegélyező fákról.

Horváth maga is súlyosan érintett volt a kassai deportálásokban, ráadásul – mivel a németek csak Kassán vették át a deportált zsidókat – gyakorlatilag az összes Magyarországról deportált zsidó az ő hatósági területén ment keresztül. (Horváthot a népbíróság először halálra ítélte, majd kegyelemből életfogytiglani kényszermunka-büntetést kapott, 1949-ben hunyt el). Gyarmathy Horváth előtt először is szenvtelenül kijelentette, hogy „az ítéletet ő hozta meg, ő hajtotta végre és ezért teljes egészében vállalja a felelősséget”, ám azt is hozzátette, hogy Szálasi szóban közölte vele:

A kikérdezés során további részletekre derült fény. A „kivégzetteket” a németek fogták el és átadták nekik. „A kivégzéseket kettő, a kassai német SD-től [Sicherheitsdienst] kért és kapott civil ruhás katona hajtotta végre úgy, hogy a meghurkolt elítélteket egy teherautóra állították s mikor a hurok végére rá lett erősítve, az autó elindult s az elítélt a fán lógva maradt. Az akasztás az utcai járókelők, valamint a F.N.Sz. [Fegyveres Nemzetszolgálat, nyilas erőszakszerv] és Pártszolgálat egyes tagjainak jelenlétében folyt le”. Ugyan voltak jelen rendőrök, de csak vigyáztak a rendre, a „kivégzést” egyszerűen végig nézték. Egyébként a használt autó is a Pártszolgálaté volt, és a rabokat is a nyilas Pártszolgálat őrizte. Az adatokat Horváth rögzítette, majd annyit tett, hogy „felkérte” „a Kormánybiztos Főispánt, hogy újabb utasítás beérkeztéig hasonló eljárástól tartózkodjék, amit ő meg is ígért”.

A jelentést eljutott az ekkor Győrött székelő m. kir. főügyészséget, amely az ítélet nélküli akasztásokat közönséges gyilkosságként értelmezte, összekötötte a Kassán naponta történő erőszakos halálesetekkel, s ezért hivatalból eljárást indított. A történetre a következő, az Igazságügy-minisztériumhoz érkező átirat tett pontot a Honvédelmi Minisztérium részéről 1945. március 2-án: „A Nemzetvezető […] kegyelmi elhatározásával elrendelte, hogy a Kassán történt kivégzésekkel kapcsolatosan sem katonai, sem polgári személy ellen nem indítható bűnvádi eljárás, illetve az ezzel kapcsolatosan netán folyamatba tett bűnvádi eljárásokat abba kell hagyni.”  

Fotó: Fortepan 54142