Károlyi meglehetősen naivan abban bízott, hogy ha a világháborúból győztesen kikerülő hatalmaknak egy békés és demokratikus ország képét mutatja fel, akkor méltányolni fogják ebbéli erőfeszítéseit a békekonferencián, ellentétben azon szövetségeseik igényeivel, amelyeknek a háborúba való belépésért cserébe területeket ajánlottak hazánk földjéből. A grófnak súlyosan csalódnia kellett. A teljes háborús összeomlás és azzal egyidejűleg a Kárpát-medencében beálló polgárháborús viszonyok közepette eredeti célkitűzéseinek nagy részét képtelen volt megvalósítani. Elmaradt a demokratikus választás megrendezése, késett a földosztás megkezdése, mindemellett nagyon későn ismerte fel, hogy zsákutca a pacifista–wilsonista külpolitikai irányvonal. Csak 1919 márciusában, a keleti demarkációs vonalon álló székely csapatok felett tartott seregszemléjén helyezkedett nyíltan a fegyveres honvédelem álláspontjára, akkor, amikor az ország vezetőjeként már meg voltak számlálva a napjai. Az antant újabbnál újabb területi követelései miatt hamarosan lemondásra kényszerült, 1919. március 21-én pedig államcsínnyel a kommunisták ragadták magukhoz az uralmat.
A Magyarországi Tanácsköztársaság, amely Közép-Európa első szovjet típusú hatalma volt, annyiban rontott hazánk helyzetén az 1919 januárjában összeülő Párizs környéki békekongresszuson, hogy a nagyjából-egészében már február–március folyamán meghúzott leendő határainkat feltételezhetően antibolsevista indíttatásból a proletárdiktatúra 133 napja idején további három ponton módosították a kárunkra. Ausztria megkapta az Őrvidéket, Csehszlovákia az Ipolyságot, Pozsonyligetfalut és környékét, a Muravidéket és a Drávaközt pedig a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak ítélték oda. S noha a békekonferencia döntéshozói ígéretet tettek Kun Bélának arra, hogy ha visszarendeli a Vörös Hadsereget a május–június folyamán sikerrel megvívott felvidéki hadjáratból – amelynek célkitűzése egyrészt a csehszlovák és a román erők szétválasztása volt, másrészt az összeköttetés és együttműködés lehetőségének megteremtése a Kárpátok gerincét mintegy kétszáz kilométerre megközelítő Vörös Hadsereggel –, akkor meghívást kaphat a tárgyalóasztalukhoz, erre végül nem került sor.
A győztesek méltánytalan módon a veszteseket kizárva hajtották végre a békeszerződések előkészítését”
A proletárdiktatúra bukása után, 1919 őszén megalakuló Huszár-kabinet volt az első olyan magyar kormány, amelyet a békekonferencia hivatalosan is elismert, és ezáltal meghívást kapott a kongresszusra. Ez persze sovány vigasz volt, hiszen addigra már döntés született a magyar határokról, ugyanis korábban a győztesek méltánytalan módon a veszteseket kizárva hajtották végre a békeszerződések előkészítését, és utóbbiaknak legfeljebb végighallgatták az észrevételeit, amelyeket többnyire el is vetettek.
A gróf Apponyi Albert vezetésével 1920 januárjában a francia fővárosba utazó magyar békedelegációt tehát már kész tények fogadták. Hiábavalónak bizonyult az ékesszólásáról ismert Apponyi nagy védőbeszédje, amelyben történelmi, földrajzi, gazdasági, illetve etnikai érvekre támaszkodva szállt síkra Magyarország megcsonkítása ellen. A küldöttség március végén hazatért Budapestre, 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-palotában pedig két olyan megbízottunk írta alá a békeszerződést, aki nem kívánt fontos politikai szerepet vállalni a továbbiakban: Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata.