A könyvember

2021. április 29.

Győrffy Ákos

A múlt század első felében még létezett egy embertípus, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk könyvembernek.Nevezhetnénk másképp is, de ez a könyvember fedi le talán a legpontosabban a jelenséget. Talán igaz, hogy manapság is akadnak olyanok, akik sokat és rendszeresen olvasnak, s köztük akadhatnak olyanok is, akiknek ez szinte életformájukká vált, de az ilyesmi egyre ritkább tünemény. Azokban a régi időkben azonban nem kevés ilyen figura létezett, s ezek egyike – talán a legismertebb képviselőjük – Szerb Antal volt. A könyvember a művelt európai polgárnak az az altípusa, aki ténylegesen az életformájává tette az olvasást, a szenvedélyévé vált. Elsődleges előfordulási helye a könyvtár volt. Gyorsan hozzáteszem, hogy tetszőleges európai könyvtár, mert a könyvember jellemzője volt az is, hogy legalább három nyelven olvasott tökéletesen, és akkor még nem beszéltünk valamelyik „holt” nyelvről, a latinról vagy a görögről, amelyek valamelyikén szintén olvasott. 

A könyvemberek közül nem kevesen írtak is, elsősorban esszét vagy kritikát, de akadt közöttük olyan, aki a szép­irodalom veszélyes vizeire is kimerészkedett. Szerb Antal ebben az exkluzív társaságban is kiemelkedően sok­oldalúnak bizonyult. Alig múlt tizenkilenc éves, amikor a Nyugat már közölte a verseit, s innentől kezdve rendszeres szerzőjévé vált a lapnak. Eleinte leginkább az irodalmi élet szűkebb berkeiben vált ismertté főként az angolszász irodalomról szóló tanulmányaival. A szélesebb olvasóközönség 1934-ben ismerhette meg, amikor megjelent a Magyar irodalomtörténet című munkája, amely a marosvécsi Helikon íróközösség pályázatán korábban első díjat nyert

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés