A magyar egyetemi rendszernek ráadásul – kivéve talán a külföldön is nagyra becsült hazai műszaki és az orvosi képzést – egyáltalán nem árt némi valódi konkurencia, és az ország sem látná kárát annak, ha a gazdaság- és társadalomtudományi képzések minőségét elkezdené felfelé húzni egy határainkon belüli erőközpont. A hazai egyetemi rendszer bőven küzd olyan infrastrukturális problémákkal, amelyek egyértelműen a fenntartó oktatási kormányzat felelőtlenségére vezethetők vissza – ilyen anomáliát jelentenek például
a hazai egyetemek globális összehasonlításban szegényes könyvtárai, a sok helyütt nevetséges oktatói fizetések és költségtérítések,
vagy éppen a tárgyfelvétel menedzselésére szinte tökéletesen alkalmatlan NEPTUN, amelyet nem kifejezetten költségigényes beavatkozások hosszú sorával már régen rendbe kellett volna szednie a mindenkori magyar kormánynak.
Azonban az állam nem mindenről tehet, számos magyar egyetemen figyelhető meg megmagyarázhatatlan mértékű oktatói kontraszelekció, a rossz indikátorokon alapuló felvételi rendszer miatt silány hallgatóság, mérgező, egymás felesleges csuklóztatására épülő tanár-diák viszony, a hallgató érdeke helyett az oktatói státuszérdek vezérelte, szakmába nem vágó tárgyakkal telepakolt, majd rendkívül hosszan hatályban maradó kredithálók, esetleg rugalmatlan kurzuskínálat – és az egyetemek a saját hatáskörükbe tartozó szervezési kérdésekre sem mindig találják el a megfelelő választ, mint az a digitális oktatás alatt kiderült.
Kár anyagi okokat feltételezni például amögött, hogy egy-egy egyetem karonként külön Moodle-rendszert és minden tárgynál más videokonferencia-szoftvert alkalmaz – ezek egész egyszerűen olyan dolgok, amikkel az egyetemeink a saját hatékonyságukat rombolják. Ha pedig a világ egyik legjobb egyeteme lesz a konkurencia, az apró lustaságokhoz, szervezetlenségekhoz és igénytelenségekhez egyre kevesebb lesz a mozgástér.