Miért a vereségeinkre emlékszünk?

2021. április 13. 11:03

Máthé Áron
Facebook
A második tatárjárást, pontosabban annak kísérletét idézzük fel.

„Azt jóval kevesebben tudják, hogy a muhi csata nem volt olyan egykettőre kivívott diadal a mongolok részéről. Ahogyan Szubutáj (Szübütej), Batu nevelőjének és hadvezérének kínai életrajza írja: »Batu serege a hídnál harcolt, de visszaszorították, és vértesei közül [az udvari gárdából!] harminc embert veszített Odaveszett egyik vezére, Bakatu is. Átkelvén, a fejedelmek úgy vélték, hogy az ellenség nagyszámú, és vissza akarták rendelni Szübőtejt« – aki azonban kitartott a támadás folytatása mellett. Batunak ekkor már kardjával kellett a harcba visszakergetni megfutamodó harcosait, de végül is Szübütejnek lett igaza: a bekerítő egységek megérkeztével eldőlt a csata.

1242 után bő negyven évig a mongol fenyegetés árnyékában élt Magyarország. A mongolok ugyanis megígérték, hogy visszatérnek. És vissza is tértek, 1285-ben. Vesztükre. A betörő csapatok jelentős hányada soha nem jutott ki Magyarországról, azokat a mieink könyörtelenül elpusztították.

A legfontosabb tehát, hogy a második tatárjárás alkalmával bosszút álltunk. Az erővel visszatérő Telebuga és Nogaj vezérek mongol-tatár csapatai több csatában vereséget szenvedtek. Még pedig olyan vereségeket, hogy soha többet nem fenyegették Magyarország függetlenségét. A vezérek közül Telebuga gyalog menekült ki a Kárpátok hágóján, a magyarok és az Erdélyben velünk harcoló szászok és románok mindenütt foglyok ezreit szabadították ki. 

A muhi pusztán levő gyászos emlékhely akkor nézne ki jól, ha a feljegyzett hősök alakjait megidéző szobrocskák között egy emlékoszlop lenne, rajta a felirattal: »1241-ben itt szenvedett vereséget a magyarok sereg a mongoloktól. 1285-ben bosszút álltunk!«

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 48 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

Hogy szorgalmas a fickó, az nem vitás. Meg is kapta az x-et, amiért megdolgozott.

A poszthoz: az én fogalmaim szerint a "bosszú" az az lett volna, ha odamegyünk, és szétcsapunk köztük a Donnál. Ahogy 1943-ban megpróbáltuk. Na jó, nem.

1285-ben egyszerűen csak megvédtük magunkat.

Az a baj, hogy nem emlékezünk jól. Nem beszélünk például a magyarokat ért holokausztról, amit a török dúlás idézett elő, amikor 4,5 milliós lakosságunkból a végére csak 1,5 millió maradt.

Ez a szöveg mondjuk 1952-ben is gáz lett volna.

X

Mondjuk ezt nem értem :-)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés