Izgalom, majd nyugalom: így oltakoztunk a nyóckerben

2021. április 6. 20:01
Tömeges jelenlét, egy irányba áramlás kívül és belül, s valami fiatalos tenniakarás volt jelen, amit a járvány drámája, a közös alapélmény még jobban elmélyített.

Szombaton délután érkezett a „behívó” a rántott hal és a füstölt csülök között, telefonon: lelkes igyekezettel egyeztettük a kedd délutáni időpontot a női hanggal, akiről azóta sem tudom, ki volt, pedig biztosan említette. Helyszín: nyolcadik kerület, Józsefvárosi Szent Kozma Egészségügyi Központ.

Megszokásból utánanéztem, ki az a Szent Kozma: keresztény vértanú, aki nem kért pénzt a gyógyításért, és aki még a Szent Koronán is fölbukkan apró arckép formájában, de nem akarok túlzásokba esni. A lényeg, hogy Kozmát jó előjelnek tekintettem. Egyébként nincs alapbetegségem, és januárban múltam negyven.

Próbáltam előítéletek nélkül viszonyulni,

kiiktani a fölösleges sallangokat, a valamiért mindig ugyanazokból a forrásokból érkező, ellentmondásos híreket, például hogy oltáskáosz van, amiért Orbán Viktor a hibás; ugyanakkor mégsincs oltáskáosz, sőt, minden tökéletes, de ez nem Orbán Viktornak köszönhető; vagy hogy kacskaringózó sorok vannak, ugyanakkor üresek a várók és így tovább.

Egyszerűen csak elindultam, és próbáltam időben odaérni, ami sikerült is. Közvetlenül indulás előtt ért el a hír az AstraZeneca-vakcina legújabb horrorfejezetéről (ugyanis azzal oltottak): vagyis egy új eredmény szerint kimutatható az összefüggés a vérrögképződés, a halálesetek és az AstraZeneca között. Ahogy a lottóötösben is határtalanul bízunk, a hasonló valószínűségű szörnyűségtől ugyanúgy rettegünk, ezért 

méltó módon leizzadtam odaúton, ahogy illik a bizonytalan kimenetelű történelmi események előtt.

Az Auróra utcában, a bejárat előtt százméteres sor várt rám és a többiekre, de mire kettőt káromkodtam volna, a sor beindult, és gyakorlatilag lassú sétával értem el a kaput, aztán a bejáratot. Az utcai helyszínre érkezésem és a bejárati ajtó között nyolc perc telt el.

Már a rövid várakozás alatt egyértelművé vált, hogy ez az egész át van gondolva: egy hölgy folyamatosan a sor mellett cikázott és kérdezgette az érkezőket, hogy mindenki az első oltásra vár-e. A kapunál, aztán a bejáratnál a szervezőkhöz lehetett fordulni, senki sem tarthatta elveszettnek magát (pedig tudnék mesélni honi kalandjaimról), illetve ők szabályozták a beengedést is. Rákérdeztem egyiküknél, miért ez a hosszú sor, és gyorsan kitisztult a kép: mindenki korábban jön, ezért a gyülemlés, de nézzem csak meg, szinte röpül a sor, és tizenkét oltópont van az épületben. És ez így is volt.

A földszinten, ahogy beléptem az ajtón,

katonai bázison találtam magam,

ami nem véletlen: kiskatonák vették fel az érkezők adatait, sürgött-forgott mindenki. Annyira megható, olyan megmagyarázhatatlanul pozitív atmoszférája volt ezeknek a fiatal egyenruháknak, hogy fényképet akartam készíteni. Ezt végül nem engedték, a szabály az szabály.

Aztán végig ugyanaz a legritkább esetekben tapasztalható, nehezen azonosítható érzés: talán 2016-ban, a magyar-portugál meccsen éreztem utoljára.

Tömeges jelenlét, egy irányba áramlás kívül és belül, s valami fiatalos tenniakarás

volt jelen, amit a drámai helyzet a maszkokkal, a közös alapélmény még jobban elmélyített. Az sem mellékes, hogy rengeteg fiatal volt az oltásra igyekvők között. Grandiózus esemény résztvevőjének éreztem magam: tömegek mozogtak a folyosókon jól szervezett rendben, mindenki ugyanazért drukkolt, ünnepélyesség és életkedv kavargott a levegőben. Nem akarom szájba rágni, de valahogy azt éreztem: magyar vagyok, Magyarországon. Lehet, hogy ránk férne egy járvány 5-10 évente? Nem, dehogyis, baromság.

Szóval a kiskatonák elkérték a TB-kártyákat, aztán egy gyors regisztráció, és irány az oltópont. Na, ott elakadtunk egy órácskára, mert épp az én turnusom előtt fogyott el a vakcina. Ez van, gyorsan megírtam ennek a röpke beszámolónak a háromnegyedét a váróteremben, ahol... ahol töknyugalom volt.

Utoljára kábé a nyolcvanas évek végén tapasztaltam ezt a nyugalmat,

amikor kisgyerekként álltam sorban kenyérért egy falusi közért előtt. Igen, volt ilyen. És miért jutottak ezek eszembe? Fogalmam sincs.

Azért ahhoz eleget kellett várni, hogy hullafáradtan essek be magára az oltásra. Még az asztrazenekás horrorkérdésemet is elfelejtettem föltenni a doktor úrnak és asszisztenseinek (Hány százalék az esélye, hogy életben maradok?). A szelfi pedig azért maradt el, amiért a kiskatonás, pedig a doktor úrnak tetszett az ötlet. Sebaj, talán júniusban, a második körben.

Végül a másik oltószobából kijött egy orvos, és lelkesen elmagyarázta a várószobában ragadt utolsó mohikánoknak (az utolsó turnusba kerültem, velünk zárták a napot), hogy

tegnap és ma bizony egyetlen oltóanyag sem veszett kárba.

„Pont kijött a matematika”, magyarázta, és ez nem egyszerű, sőt. Voltak, akik tapsoltak párat. Aztán megkaptuk a kártyáinkat, és mehettünk haza. Az orvosokkal együtt távoztunk.

Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Fura hogy egyesekben mi minden rettegést kelt....nehéz lehet ilyen hülyén élni....

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés