Hová lesznek az emlékek? – Búcsú a távirattól

2021. április 7. 20:24
E hónap végével egy 174 éves történet zárul le: megszűnik a távirat-kézbesítés Magyarországon. Ugyan manapság csak pár tízezer táviratot adtak fel évente, a romantika korszakától mostanáig kitartó üzenetküldési mód nosztalgikus emlékeket idézhet fel sokunkban.

Nizalowski Attila írása

 

Április 30-tól megszűnik a Magyar Posta 174 éves szolgáltatása, a belföldi távirat-kézbesítés. A döntés oka, hogy míg harminc évvel ezelőtt, a kilencvenes évek elején még évi 8 millió táviratot adtak fel az ügyfelek, addig mára néhány tízezerre csökkent a számuk, ami gazdasági szempontból valóban jelentős visszaesés. Hozzá kell ehhez tenni, hogy nem mi leszünk az első európai ország, ahonnan eltűnik a szolgáltatás. Korábban Ausztriában, Csehországban, Franciaországban, Hollandiában, Németországban és Szlovéniában is ez történt.

A távirat vagy sürgöny halálát a technológia fejlődése okozta. A kilencvenes évek végétől általánossá vált az elektronikus levél (e-mail) és a mobiltelefon (SMS) használata, melyek segítségével akár mozgóképet is tartalmazó, illetve saját fényképekkel személyre szabott „üziket” is küldhetünk rokonoknak, kollégáknak vagy másoknak. Persze ez sem ingyen van, ám jóval olcsóbb a táviratozásnál. Ráadásul nem kell a postahivatalig elmenni és ott várni a sorunkra. Ma pedig már a messenger, a skype, a whatsapp korszakát éljük: akkor és úgy üzenhetünk ismerőseinknek és szeretteinknek, ahogy csak akarunk. Ha számba vesszük mindezen előnyöket, nem kár a táviratért.

A fura kis papíros azonban nem csupán egy gazdaságtalanná, érdektelenné vált régies szolgáltatás megtestesülése.

Mindannyiunkat fűz hozzá valami, amit sem az SMS, sem az e-mail, sem más technológia nem pótolhat.

Mert a papír mégiscsak más, még akkor is, ha az online újságokat végül csak elfogadtuk. A gyásztáviratok például évtizedek múltán is rendezhetők lesznek névsor vagy idő szerint, amikor az ember emlékezni akar. 

De ki fogja tudni megmondani évek múltán, hogy valakinek a halálhírét telefonon vagy e-mailben kapta? S hogyan fogja rendezgetni ezeket? Innen nézve olyan a fejlődés, mintha épp visszakanyarodnánk az időben az indiánok füstjelzéséig, az ausztrál bennszülöttek didgeridoo-jáig vagy a 18. századi francia Claude Chappe szemafortávírójáig.

Lehet, hogy az üzenet célba ér általa, de az emlék, az nem marad meg.

A táviratozás egyébként egyáltalán nem kötődik valamely technológiához, és sokkal régebb múltra tekint vissza, mint gondolnánk. A szolgáltatás egyik fontos előfeltétele az Európát behálózó úthálózat volt, amelyen gyorsan és biztonságosan haladhattak a hírvivők. Ezt a munkát először a rómaiak végezték el, s nekünk magyaroknak nagy szerencsénk, hogy az úthálózat egy része ma is megvan. Délről szőlőt, bort szállítottak rajta a mai Lengyelország felé, északról meg a Balti-tenger kincsét, a gyönyörű, mézszínű borostyánt Rómába. 

Az ad hoc lovas futárok rendszerét idővel felváltotta a szervezett szolgáltatás fogadókkal, váltott lovakkal, hősiesen vágtató lovasokkal és számtalan kalanddal, amelyeket Dumas és mások regényeiben követhettek az izgalomra éhes kiskamaszok és nők kontinens szerte. Életek és királyságok múltak azon, hogy a fekete paripák hogyan végezték a dolgukat, ám szerencsére legtöbbször időben érkezett a hóhérhoz a kegyelmi okirat. Mire beköszöntött az elektromosság, a szikratávíró és a Morse-kód minden fiú képzeletét megmozgató titokzatos világa, a táviratnak már minden szívben volt egy külön hely.

A táviratozásnak viszont volt egy kevésbé romantikus része is, amit úgy hívtak, hogy fizetés. Ez főszabály szerint betűnként történt, de kódexnyi volt a részletszabály, melyek alapján felárat volt jogosult a posta felszámítani. Ilyen volt, ha túl sok volt a szövegben a szám, avagy az ékezetet helyettesítő dupla betű, illetve, ha rejtjeles volt a szöveg: „Az olyan táviratot, amelynek szövegében összebeszélt nyelvű és közértelmű szavak és/vagy számok és számcsoportok fordulnak elő, a díjazás szempontjából összebeszélt nyelvűnek kell tekinteni.” Továbbá: „A »ch« is két betűnek számít.”

Még élt Petőfi, amikor a táviratozás itthon elindult.

Egyébként az egyik nagy feltaláló, Schilling testvére ideházasodott és egész lelkében magyarrá lett. Johanna Wilhelmine Dorothea Schilling von Cannstatt volt a hölgy, aki az erdélyi kormányzó fiához, Bánffy Déneshez ment feleségül. 

Összesen 12 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés