Ha egy lettem volna – Mindennapi metafizika XIII.

A minap volt Hamvas Béla százhuszonnegyedik születésnapja. Nem úgynevezett kerek évforduló, tehát nem nagyon kellene ünnepelni; de amennyire láttam, így is elég sok cikk, poszt, mifene jelent meg róla március 23-án. Az ilyen évfordulók kapcsán – a Jóisten bocsássa meg nekem – sokszor jut eszembe, amikor a feleségem bejelentette, hogy ma lenne harminchat éves Alika.

Alika egy törpe schnauzer volt, bő húsz éve jobblétre szenderült már. Biztosan eljön a napja annak is, amikor Alika éppen száz éves lenne, csak nem hiszem, hogy bárki is megemlékezik majd róla.

Tehát százhuszonnegyedik születésnap, már amennyiben van ennek bármiféle értelme. Hamvast valószínűleg nem nagyon érdekelte a születésnapja, legalábbis elég nehéz őt elképzelnem, ahogy a gyertyát fújja el épp a tortán, amit a felesége, Kemény Katalin nagy titokban sütött neki.

A „komoly” embert nem túlságosan érdekli a születésnapja, legalábbis ezt figyeltem meg. Minél nagyobb formátumú valaki, annál kevésbé. Magamról nem beszélnék, mert bár komoly embernek nem tartom magam, de engem sem érdekel a születésnapom. A születésnapi zsúroktól mindig kivert a jéghideg verejték, ami szülőként bizony komoly dilemmákat okoz. Mert hát értem én, hogyne érteném, hogy a gyerekek szeretik az ilyesmit, a héliumos lufikat, a marcipán Tűzoltó Samet a tortán és Halász Judit szülinapi dalát végtelenre loopolva.

Lehet, hogy azért nem értem az egészet, mert nekem sosem volt születésnapi tortám, zsúrom meg aztán végképp nem. Anyám valamiért soha nem sütött tortát, arról pedig emlékezetem szerint egyszer sem volt szó, hogy bárkit is meghívjak a barátaim közül.

Hogy miért volt így, nem tudom. Sosem szerette a nagy felhajtást. Ami üdvös dolog, ma már jól tudom.

a gyerekkultuszhoz kötődő, jobbára ízléstelen és eltúlzott rítusoknak.

Nem beszélve a felnőttek születésnapi rendezvényeiről, amelyekkel tényleg ki lehet kergetni a világból. Az első olyan születésnapom, amelyen többen tiszteletüket tették, a tizennyolcadik volt. Apám főzött valamit bográcsban, de mivel rendesen beboroztunk és berövideztünk („betömzsiztünk”, a minap olvastam valahol ezt a gyönyörű szót), a bográcsban főtt valami bizony kissé odaégett. Minket ez nem zavart, megettük így is, nagyokat röhögtünk, a végén elaludtam a kertben, reggel arra ébredtem, hogy a nyugágyat húztam magamra takarónak.

Borzasztó másnaposan üldögéltem a verandán, remegő kézzel szürcsöltem a kávét és arra gondoltam, hogy több születésnapot nem rendezek, köszönöm, elég volt.

E másnapos ücsörgés közben fogalmazódott meg bennem először, hogy nincs semmi értelme a születésnap megünneplésének, egyszerűen indokolatlan az egész. Nincs mit ünnepelnem a születésem tényén, igazán nincs. És hát soha nem tulajdonítottam kitüntetett jelentőséget a saját létezésemnek, minek szépítsem. Akkor meg miért akarnám harsányan a világ tudtára adni, hogy ennyi és ennyi évvel ezelőtt kínoztam meg rettenetesen szegény anyámat azzal, hogy félúton vissza akartam fordulni a méhébe. Mert vissza akartam, ezt anyám elbeszéléséből tudom, aminek az lett az eredménye, hogy szegénykém majdnem a műtőasztalon maradt. Kézenfekvő lenne azt gondolni, hogy egyszerűen nem akartam megszületni.

Az azóta eltelt negyvennégy év során sokszor éreztem úgy, hogy valóban valami tévedés állhat a születésem hátterében, az égi forgatókönyvben beállt rejtélyes hiba. Ehhez az érzéshez nem kapcsolódik semmiféle sötét árnyalat, nem a halálvágy lengi be. Ahogy Szophoklész írja Oidipusz Kolónoszban című drámájában, Babits Mihály fordításában:

„Nem születni a legnagyobb boldogság,

de a második megszületve

hamar megint visszasüllyedni,

ahonnan jöttünk.”

Könnyű félreérteni az ilyesmit, tudom. Főleg manapság, amikor mindenfelé azt látni, hogy az emberi életnek eddig soha nem tapasztalt jelentőséget tulajdonítanak. Pontosabban nem is általában az emberi életnek, hanem a „saját” életnek.

Furcsa módon az ember gusztustalan ön-ünneplése együtt jár azzal is, hogy miközben szünet nélkül imádja magát és úgy gondolja, neki minden és azonnal jár, tulajdonképpen nincs is jelen a saját életében. Minél nagyobb jelentőséget tulajdonítok magamnak, annál inkább eltűnök a saját életemből. Manapság ennek a már-már kollektív eltűnésnek a reneszánszát éljük.

Ezzel – szép kis vargabetű után – vissza is tértünk Hamvas Bélához és az ő százhuszonnegyedik születésnapjához. Mert Hamvas végül is egész életművében erről írt. Erről a jelenlétről. Ez volt a mániája, nem véletlenül. Hamvasról sokan (talán túl sokan) és sokat (talán túl sokat) írtak már, egyszer-kétszer én is beleestem ebbe a csapdába, utólag is elnézést kérek ezért azoktól, akik olvasták ezeket a hevenyészett írásaimat.

Most sem róla akarok írni, idézni sem szeretnék tőle semmit, pusztán arra szeretnék emlékeztetni mindenkit, hogy Hamvas minden bizonnyal a legnagyobb magyar írók egyike volt. Azt is ideírnám, hogy a legfontosabb, ha nem irtóznék ettől a szótól. Fontos könyv, fontos film, rosszul vagyok ezektől. Valószínűleg soha senkitől nem tanultam annyit, mint tőle, és ha ez mégis édeskevésnek bizonyul, az csak az én hibám.

Hamvas írásainak árnyékában szinte minden más jelentéktelennek tűnik, vagy legfeljebb másodlagosnak. Azzal együtt igaz ez, hogy gyakorta ismétli önmagát és gyakorta keveredik ellentmondásokba önmagával. Írásainak minőségénél azonban sokkal fontosabb az, hogy miről beszél, mit nyit meg, milyen irányokba indítja el olvasóját.

Figyelmesen olvasni őt olyan, mintha valaki a lehető legnagyobb szeretettel jól valagba rúgná az embert. Miheztartás végett.

Az embert nem lehet eléggé valagba rúgni, ez evidencia.

Az irodalom – eltekintve az igazán kevés kivételtől – már jó ideje teljességgel képtelen erre a valagba rúgásra, a legjobb esetben is legfeljebb csak súrolni képes a hátsó felünket. Hogy mindez miért alakult így, az egy külön történet,

Hamvas is behatóan foglalkozik a jelenséggel, amely nem független a már emlegetett jelenkori önimádattól. Jelentősnek mondható írónk manapság alig akad, igaz, ezzel más nemzetek is hasonlóképp vannak. Költők még csak akadnak, köztük jelentékenyek is, de még a legjelentékenyebbek is mintha magukban motyognának inkább. Mintha a mondatokból kiveszett volna az állítmány – ahogy Pilinszky írja.

Egy magáról semmit sem gondoló (vagyis a semmit gondoló) világ

Hamvashoz csak költők érnek fel a magyar irodalomban. Babits, József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós. A sort nyilván lehetne folytatni, de közel sem a végtelenségig. Mondanom sem kell, hogy mindaz, amiről Hamvas egész életében írt, milyen óriási jelentőségű mindannyiunkra nézve. Amiről beszél, azt jobbára másoktól tanulta, de önmagán ellenőrizte. Egy ember, aki végül is eljut oda, hogy egyszerűen csak keresztény szeretne lenni.

„Csak akkor lehettem volna boldog, ha egy lettem volna a tizenkettő közül, és őt hallottam volna” – írja az Unicornisban. Nem tudtam megállni, hogy ezt az egy árva mondatát ne idézzem mégis. Ebben a mondatban van valami végtelenül megrendítő. Valami fokozhatatlan árvaság járja át ezt a mondatot, a mi fokozhatatlan árvaságunk, mondhatnám.

Régóta nem olvasom már a könyveit. Ami nem azt jelenti, hogy megtagadtam, sőt. Talán túlságosan közel van, azért nem tudom elviselni a mondatait. Százhuszonnégy éve született, ami már csak azért is röhejes, mert épp az életműve az egyik bizonyítéka annak, hogy nincs se születés, se halál.