Zavar, hogy Magyarországot banánköztársaságként kezelik – Tibor Fischer a Mandinernek

Megvan még Ceausescu nyakkendője?

Persze. Nem tudom, merre pakoltam el, de valahol megvan. Tudósítóként voltam ott Romániában a forradalom idején. A hatóságok elkövettek egy hibát: nyugati tudósítókat is beengedtek a már elűzött Ceausescu bukaresti villájába. Néhány percig voltunk ott, mindenki keresztül-kasul mászkált, és szuvenírokat vittünk magunkkal. A fürdőszobában gyönyörű arany kiegészítők voltak, de nem jöttek le a falról, ezért maradtam a nyakkendő mellett. Ceausescu germofóbiás volt, rettegett a kórokozóktól, minden ruhát csak egyszer vett fel.

Miért vitte el? Emlékszik a pillanatra?

Szuvenírként vittem magammal. Valahova elpakoltam, de megvan.

A rendszerváltás éveiben a The Daily Telegraph budapesti tudósítója volt. Milyennek látta a magyar átalakulás folyamatát félig belülről, félig kívülről?

Szeretjük bonyolult időszaknak beállítani, de valójában ezek az évek nem voltak azok. A dolgok lassan kezdtek változni: új lapok jelentek meg, a sajtóban elkezdtek olyan témákról is írni, amelyekről korábban nem, a televíziós politikai műsorokba behívtak egy-egy ellenzéki figurát, és így tovább. Ezek mind jelei voltak annak, hogy a kommunista berendezkedés szép lassan elkezdett széthullani. Senki sem tudta, hogy a folyamatok hova futnak ki, 1988-ban minden változóban volt.

Aztán 1989 közepére, a Nagy Imre-újratemetéssel és más eseményekkel teljesen világossá vált, hogy a rendszer véget ért. Elindult a tárgyalásos rendszerváltás, és nem csak Magyarországon, hanem Lengyelországban és végül az egész keleti blokkban. Végül bekövetkezett a Szovjetunió széthullása is.

Tibor Fischer brit író, a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Irodalmi Műhelyének vezetője

Először 1982-ben járt személyesen Budapesten. Volt kézzelfogható különbség külső szemmel a ‘82-es és ‘88-as Magyarország hangulata között?

A családtagjaimat jöttem meglátogatni először 1982-ben,

Senki sem éhezett, már külföldre is utazhattak a magyarok. A nagybátyám akkor azt mondta nekem, hogy a dolgok meg fognak változni, de egynemzedéknyi idő kell hozzá. És ebben nagyrészt igaza is volt: tényleg egy generációnyi időnek kellett eltelnie, hogy új rendszer legyen Magyarországon, ugyanakkor az általa prognosztizáltnál sokkal hamarabb bekövetkezett a kommunista rendszer bukása. Én a két vizit között 1986-ban is jártam itt, a BBC számára készítettünk egy dokumentumfilmet 1956 harmincadik évfordulójára, és találkoztam a demokratikus ellenzék több tagjával is. Az MSZMP még teljesen ura volt a helyzetnek, de az ellenzék időnként már szervezte az összejöveteleit.

és 1987-től kis lépésekben elindult a változás. Onnantól kezdve a kommunista párt Magyarországon is meggyengült, kiengedett a vasmarok szorítása.

Milyen volt magyarként először Magyarországra jönni?

Semmi különleges nem történt, számomra Magyarország leginkább azt jelentette, amit a szüleim elmeséltek róla, illetve a családtagokat – a szüleim 1956-ban disszidáltak, de a családom összes többi tagja Magyarországon maradt. A családi hátterem miatt sokat olvastam Magyarországról, érdekelt az ország. Amikor ‘82-ben eljöttem, a rokonaim nagyon kedvesen fogadtak, etettek, később több barátom lett itt, jó élményeim voltak. Ezért is jöttem vissza többször is.

Hamarabb járt itthon, mint ‘56-os disszidens szülei.

Így van. Ennek egyik magyarázata, hogy apám persona non grata volt Magyarországon: a BBC-nél dolgozott, ez a magyar kommunisták logikája szerint azt jelentette, hogy biztos a brit hírszerzés embere.

Jól érezték magukat Angliában, meg voltak győződve, hogy helyes döntést hoztak azzal, hogy elhagyták az országot, és ezen nem lamentáltak már. Anyám egyébként 1986-ban látogatott haza, még mielőtt a dokumentumfilmem kijött – félt ugyanis, hogy azt követően már nem fogják beengedni az országba a fia miatt. Apám pedig csak a nyugdíjas éveiben, 32 évvel a disszidálása után tért haza látogatóba először.

Mit jelentett ön számára a magyar származása, ahogy Angliában felnevelkedett?

A magyarságom számomra a szüleimet jelentette, a Magyarországról szóló könyveket, meg persze azt, hogy egy vicces kelet-európai keresztnevet adtak nekem a szüleim. Egy gyerek az őt körülvevő környezetet érzi otthonának – én abba születtem bele, Angliában jártam iskolába, minden abban a közegben zajlott, az volt a világom.

Gyerekkoromban a származás nem volt annyira lényeges; az osztálytársaim között volt még egy német srác, de senki sem foglalkozott azzal, hogy mi honnan jövünk.

Magyarként érezte magát eltalálva, amikor a nemzetközi sajtóban keményen bírálták a magyar kormányt? Miért érezte úgy, hogy íróként időről időre nyilvánosan kell erre reflektálnia?

Elsősorban azért, mert nem szeretem a tudatlanságot és a butaságot. Ezért kezdtem a brit lapokban írni erről. Nem a magyar kormány politikai védelme érdekébe tettem, hanem mert zavart, hogy a brit lapokban Magyarországot rendszeresen banánköztársaságként kezelték. Pontosan tudom, hogy a magyar politikában sem minden tökéletes, így sok mindenben lehet a magyar kormányt bírálni, de

Van egyfajta arrogancia, ahogy a brit, amerikai vagy nyugat-európai újságírók Magyarországról írnak, miközben hiányos a tudásuk a magyar kulturális és történelmi közegről, ráadásul a nyelvet sem beszélik. Budapestre jönnek egy hétvégére, majd summás ítéleteket hoznak az írásaikban, és ezzel torz képet rajzolnak Magyarországról. Ez nagyon zavart – ez volt a fő motivációm, amikor angol lapokban elkezdtem cáfolni ezeket az írásokat. Az európai uniós apparátus a kezdetektől fogva ellenséges az Orbán-kormánnyal szemben, leginkább azért, mert jobboldali politikai vonalat visz.

A 2017-es Guardian-cikke nagy feltűnést keltett. Miért éppen akkor érezte úgy, hogy meg kell szólalnia?

Sokkal korábban kezdtem kommentárokat írni a brit lapokba.

a fiatal demokraták többsége azonban nem állt be a sorba. Ez okozta a két párt közötti konfliktust és a Fidesz távolodását is. Onnantól kezdve kezdték el támadni Orbánt és mindenféle negatív jelzőkkel ellátni. Az első Orbán-kormány idején is már megjelent, hogy Orbán náci, hogy a szélsőjobbal fog együttműködni, és így tovább. Hiába jelentette ki, hogy nem fog, és hiába a tapasztalat, hogy nem is tette, a stigma ott maradt. Az elmúlt húsz évben számtalan cikkben reagáltam a magyar közállapotokat hamisan bemutató brit írásokra a Telegraphban, a Standpoint-ban vagy a The Critic-ben.

Miért éppen a 2017-es Guardian-cikkének lett ilyen nagy visszhangja?

Mert a Guardian sokakhoz eljut, és egy baloldali lap – sokakat meglepett, hogy éppen ott jelent meg ez a tartalom. Ez nagyban köszönhető Katharine Viner szerkesztőnek, aki közölte az írásomat.

– hogy az olvasók egy másik szempontot is megismerhessenek, Viner teret engedett a véleménycikkemnek. Nagy dolog, hiszen a Guardian-ban kéthetente jelentek, illetve jelennek meg olyan cikkek, hogy Magyarország az EU szégyene, és így tovább.

Az írására többen is reagáltak a lapban, Brian Dooley a Human Rights First-től azt írta: „A nemzetközi emberi jogi szervezetek tudják, hogyan kell kiszúrni azt a folyamatot, ahogy egy autoriter rezsim épül”. Négy év telt el azóta. Volt benne valami igazság? Épül Magyarországon az autoriter rezsim?

Dehogy épül. A legtöbb kritika felemlegeti, hogy Magyarországon sérülnek az emberi jogok, a demokrácia leépítése zajlik – de a legtöbb esetben ezt az állítást nem igazolják valós példákkal. Ha egy kormánynak 2/3-os többsége van, akkor sokkal nagyobb a mozgástere, de ez a demokrácia játszmáinak a része. Akinek ilyen többsége van, az majdnem mindent megtehet. De az is a demokrácia része, hogy ha az embereknek ez nem tetszik, akkor szépen leváltják ezt a kormányt. Orbán sikerének egyik kulcsa, hogy jól végzi a munkáját, jó abban, amit csinál. A másik tényező pedig,hogy

Érthetetlen számomra például, hogy megkérdőjelezik az orosz vagy a kínai vakcina hatékonyságát. Ha ugyanis kiderül, hogy mégis hatékonyak ezek az oltóanyagok, akkor ezek a politikusok meglehetősen bolondnak fognak látszani. Ez nem nevezhető bölcs politizálásnak. Amíg nem tudjuk, milyenek ezek a vakcinák, érdemes csöndben maradni; ha netán kiderül, hogy baj van velük, akkor kell felemelni a szavukat, és számon kérni a kormányt.

Ön megvédte akkor a miniszterelnököt. De vajon csak a jót látja, a kormányzás hiányosságait nem?

Senki sem tökéletes. Lehet vitatkozni a kormányfő teljesítményéről.

Ugyanakkor ezek a problémák máshol is jelen vannak: Franciaországban most ítélték el Nicolas Sarkozyt korrupciós vádakkal. Ott van viszont az egészségügy – vannak magyar orvos barátaim, nem túl elégedettek azzal, ahogy az egészségügy üzemel. Ismerek több fideszes szavazót – nem túl lelkesek, de az ellenzék alkalmatlansága miatt mégis nekik áll a zászló. Milyen Orbán kormányzati teljesítménye? Erről sokat lehet vitázni. De emlékszem, David Cameronnak milyen munkát kellett elvégeznie, hogy az elődje által hagyott rumlit eltakarítsa. Arra is emlékszem, hogy amikor a Fidesz 2010-ben kormányra került, közgazdászok, elemzők azt mondták: ilyen gazdasági helyzetben lehetetlen, hogy sikerrel járjanak, 12 hónapon belül megrogynak. Nem így lett.

Találkozott Orbánnal?

A rendszerváltás éveiben találkoztam vele először. Azóta is többször, legutóbb talán tavaly októberben. Megittunk egy kávét.

És ilyenkor milyen témákról esik szó?

A fociról, természetesen.

(nevet) A nemzetközi politika ügyeiről szoktunk beszélgetni, főleg a brit politikában zajló ügyekről kérdezget, én meg elmondom a véleményemet.

Beszéljünk az irodalomról is egy kicsit. Az áttörést jelentő A béka segge alatt című regénye életrajzi ihletettségű, édesapja ‘56-os disszidálásának története. Honnan jött az ötlet?

Gyerekkorom óta író szerettem volna lenni. A rendszerváltásról akartam írni egy nagy összefoglalót, de a kiadók először ráültek az ügyre, mielőtt szerződést ajánlottak volna, majd később azzal hárítottak, hogy már túl sokan kezdtek erről írni. Így aztán ezt a tervemet elvetettem. 1990-ben a választások után számomra a rendszerváltás története véget ért, és a tudósítói kiküldetésem is lejárt, visszatértem Londonba, és sokáig nem találtam munkát. Ekkor arra jutottam, ha most nem ülök le, és nem írok meg egy jó regényt, akkor soha. Így írtam meg A béka segge alatt című regényemet.

Nagyon nehezen találtam hozzá kiadót, de amikor végül megjelentették, nagyon robbant, sokan olvasták és szerették.

Sötét szatírának nevezték a kritikusok. Benne van egy Rejtő Jenő-i ironikus humor, de élsportoló édesapja története egy másik ikonikus ’56-os sporteseményre emlékeztet: Zádor Ervin vérző feje a vízilabda VB-elődöntőn. Használta ezeket a kulturális kódokat, amikor írta?

Sokszor kérdezik ezt tőlem. Néhány évvel ezelőtt Németországban egy irodalmi találkozón német professzorok egy része azt mondta, hogy brit szerzőként magyar humorom van, a másik részük viszont tipikus brit humort érzett az írásaimban. Nem hiszem, hogy tudok komoly stílusban írni, minden művem humoros. Nem tudom, ebben mennyire játszik szerepet a magyar származásom; az is lehet, hogy csak egyszerűen ilyen a habitusom.

Olvasott magyar szépirodalmat, mielőtt maga is ismert író lett?

Régen kevés magyar irodalom volt elérhető nálunk magyarul. Az angolra fordított könyveket olvastam, ezek többnyire a nagy magyar klasszikusok voltak. Nagy élményem volt Konrád György első regénye, amikor angolul megjelent. Sok magyar költeményt lehetett már angolul olvasni, és

Angolul akár egy délután alatt is képes vagyok elolvasni egy regényt. Magyarul – szótárral – akár két hónapomba is telik, de a lassú, értelmező olvasás is nagyon érdekes tud lenni.

A brit szépirodalom egy kincsesbánya, óriási tradíció. Ön számára mi a szépsége?

Valóban gazdag irodalom ez. Az Erzsébet-korabeli irodalom tűnik a legtermékenyebbnek, Shakespeare és Ben Jonson nagy rajongója vagyok. A szórakoztató irodalomnak is van egy szép vonulata: Dickens, Jane Austen és mások.

Mi a szépirodalom szerepe az ember életében?

Márai Sándor – a kedvenc magyar íróm – jegyezte le, hogy amikor a háború végén az orosz katonák megjelentek, és megállították az utcán, majd megtudták, hogy író, tiszteletet mutattak iránta. Erre megkérdezte tőlük, hogy miért tisztelik az írókat? Az orosz katonák azt felelték: mert az írók megírják, amire gondolunk.

Irodalmi vezető szerepet vállalt a MCC-nél. Mit fog tanítani?

Prózaírást fogok tanítani, angolul. Az egyik szemináriumomon a széppróza írásának technikáit, fortélyait fogom megismertetni. A másikon irodalmi szövegeket fogunk elemezni. A járvány miatt egyelőre zoomos konferenciabeszélgetések formájában zajlanak az órák.

Honnan jött a megkeresés? És miért vállalta el?

Hallottam az MCC projektötletéről, és felvettük egymással a kapcsolatot.

Budapesten fog többnyire tartózkodni. Mit szeret Budapestben?

Azt, hogy a város elég nagy ahhoz, hogy mindenféle szolgáltatás megtalálható legyen benne; és elég kicsi, hogy mindenhová gyorsan és kényelmesen eljuthasson az ember.

***

fotó: Ficsor Márton