Tóth Krisztina és a magyar politikapornó

Na, most aztán örülhetünk mi, írók! Végre irodalomról van szó a közbeszédben!

Sőt, mi több: botrány van az irodalom körül. Újra és újra. Egyesek könyveket darálnak, mások írónőket darálnak, akik könyveket minősítenek. Nagyszerű, ezek szerint ennyire égető kérdés nekünk, magyaroknak, 2021-ben az irodalom?

Jaj már, nehogy komolyan vegyék! Csak viccelek, természetesen. Ha az irodalom tényleg  fontos lenne, akkor ilyesmik lennének a hírportálok címoldalán:

»Nem hiszed el, milyen csodát művelt tegnap Kazuo Ishiguro az E/1-es elbeszélői pozícióval!«

Vagy: »Leesik az állad, ha elolvasod, milyen gyönyörű rímet használt új versében Kemény István!«

»Felrobbant az internet: kiderült, hogy Gion Nándor regényei még ma is durván hatnak az olvasóra!«

De a hírportálok címoldalán nem ilyesmik vannak. Hanem pár napja ez a hír az, ami mindenkit felkavar:

»Tóth Krisztina kivenné a kötelező olvasmányok közül az Aranyembert (sic!) és a Bárány Boldizsárt«

Ezek szerint nem az irodalom – hanem speciálisan a kötelező irodalom kérdése mozgatja meg az embereket? Vajon miért? Pedig esztétikai értelemben elég furcsa egy kategória ez: semmiképp sem hangzik pozitívan a jelző, inkább kellemetlen képzeteket kelt. A neve alapján csak valami fárasztó, unalmas dolog lehet!

A kötelező irodalom nem az élő irodalom, nem az, amit itt és most olvasunk. A kötelező irodalom muzeális kincsünk: abban mindenki egyetért, hogy rendkívül értékes, de azért inkább ládában tartjuk. Talán jól sejtem, hogy Jókai Az arany ember-ét hősiesen védelmezők közül is csak kevesen hordják nap mint nap a táskájukban a művet és olvasgatják a villamoson.”