Zsigeri viszolygás fűz a francia nyelvhez, mert franciául mindig csak a rossz híreket írják. Franciául szabadították ránk Trianont, franciául nyekereg a guillotine, franciául íródtak azok a szerződések, amelyekben a szocialista kormányok zseniális üzleti érzékkel kiárusították a Nyugatnak a magyar ivóvizet. Rosszízű, tüskés nyelv nekem a francia.
Nem hazudtolta meg magát most sem. Szombaton jött a hír – franciául, hogy máshogy –, hogy Ferenc pápa elfogadta Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusának lemondását 75. életévének betöltése okán. „Isten kezében vagyok. Az egyetlen kőszikla a Krisztus. Hamarosan találkozunk Rómában és máshol” – írta Twitteren a bíboros.
A mese szép, csak nem kimondottan hihető. A Szentatya idén lesz 85 éves, és 75 évnél idősebb prefektus vezet a Curia – mondhatni, a „pápai kormány” – kilenc kongregációjából ötöt. Annak talán több köze van Sarah távozásához, hogy miután a bíboros 2016 adventjén ad orientem, azaz a hívek helyett az oltár felé forduló misézésre szólította fel a római katolikus papokat, amely kétségtelenül egy komoly teológiai jelentőséggel bíró szembehelyezkedés a második vatikáni zsinat óta eltelt évtizedek egyházi tendenciáival,
Ferenc pápa gyakorlatilag kiszervezte Sarah alól jogköreinek komoly részét,
és a kongregáció „megbízhatóbb” angol titkárához utalta azokat.
Most a római katolikus egyházhoz nem tartozók és soha nem tartozottak harsányan örvendeznek, hogy a „liberális” pápa végre eltávolította a „konzervatív” renegát bíborost – az egyszeri hívő meg értetlenül nézi, hogy mégis mi a fészkes fenét keres a Brüsszeltől Washingtonig, SZFE-től CEU-ig, migrációtól vakcináig dúló kultúrharcos logika a római katolikus Anyaszentegyházban.
De tévúton jár, aki bayerzsoltosítani próbál egy bíbornokot, és donáthannásítani a Pápát. A római katolikus Anyaszentegyház nem liberális demokrácia, vezetői pedig nem lehetnek kultúrharcosok. A fals híresztelésekkel szemben Robert Sarah bíboros nem konzervatív, hanem katolikus.
A különbség egy egyszerű példán keresztül megérthető. Ha egy konzervatív kultúrharcos találkozik Perintfalvi Ritával vagy bármely egyéb liberális teológussal, akkor kivonja verbális szablyáját és szócsatába indul. Ha egy katolikus egyházi vezető kap osztályrészéül egy ilyen találkozót, belekukkant a Bibliájába, mosolyog egyet, majd áldást adva távozik, mert a dogma az dogma. Dogmáról nincs vita, dogmában nincs kultúrharc, mert „a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik” (Mt 5,18).
A dogma nem halad a korral, nem arra tartják.