Kik gyalázták meg száz éve a debreceni Nagytemplomot?

2021. január 22. 10:41
A korai Horthy-korszakban jelentős volt a katolikus-protestáns ellentét, mint azt a liberálisnak, „zsidóbarátnak”, „kurzus-ellenesnek” tekintett tiszántúli püspök, Baltazár Dezső példája is mutatja. Ma száz éve, 1921. január 22-én történt, hogy a debreceni Nagytemplomban emberi székletet kentek Baltazár – s korábban maga Kossuth Lajos – székére és az azon heverő zsoltároskönyvre.

Bár a korai Horthy-korszakban a „felekezeti súrlódások” címszava alatt elsősorban a zsidóellenességre gondolnánk, az igazság az, hogy a katolikus-protestáns ellentétek is figyelmet érdemelnek, hiszen ezekre is akadt bőven példa, például éppen száz évvel ezelőtt. 1920-ban Magyarországon ötmillió római katolikus, 1 millió 670 ezer református és 497 ezer evangélikus volt, utóbbi szinte azonos létszámú volt a 473 ezres zsidósággal. Ezen kívül élt még az országban 175 ezer görögkatolikus, 51 ezer görög keleti (ortodox) és 5 ezer unitárius keresztény is, itt nem számítva a kisegyházak híveit. Magyarország történelme során hagyományosan katolikus ország volt, noha a protestantizmusnak Erdélyben és az Alföldön komoly társadalmi háttere volt.

Trianonnal azonban a protestánsok száma nagyban lecsökkent, és a katolikus egyház szerepe még meghatározóbbá vált, dacára annak, hogy a kormányfő, Horthy Miklós református volt.

Prohászka Ottokár híressé vált mondatát, mely szerint „szivárványhídnak” kell összekötnie a katolikus Pannonhalmát és a református Debrecent, Horthy rendszeresen megismételte 1920 során nyilvános beszédjeiben.  A gondolatot azonban protestáns részről is érte kritika. Jeszenszky Károly mezőberényi evangélikus lelkész kifejtette, hogy bár ő szívesen elfogadná Prohászka szivárványhídját, de Bangha Béla jezsuita páter protestantizmussal szemben kritikus munkáit olvasva nem tud megbízni a katolikus oldalban.  A Kálvinista Szemle pedig némi önkritikával azt írta, hogy Pannonhalmával nem is lenne gond, ők a „régi Debrecent” hiányolják.

Utóbbi megjegyzés arra a belső református feszültségre mutat rá, melyet elsősorban Baltazár Dezső, a pozícióját 1911 óta betöltő tiszántúli püspök működése generált. Baltazár nem „szokványos” liberális volt: birtokos, ’48–49-es veterán hajdúsági családba született, sportos alakját, magas termetét, hatalmas bajuszát – melyet katonásan rövidre nyírt haja kiemelt – és mély hangját a személyéről készült leírások rendre feljegyezték.

Baltazár Dezső (Fotó: Wikimedia Commons)

Bangha egy helyütt egyszerűen „protestáns protestánsnak” hívta, 1936-os nekrológjában Ravasz László református püspök pedig azt írta róla, hogy „lappangott benne valami a végbeli vitézek virtusos jókedvéből. Csöppet sem búsult azon, hogy félnek tőle, s szívesen tett róla, hogy féljék; különösen akkor, mikor észrevette, hogy annál jobban szeretik hívei, minél inkább félik ellenségei”.  A leírás fején találta a szöget: Baltazár jellemében a megértés és a befogadás mellett volt egy nagy adag harciasság, akár kötekedésre való hajlam is, és emellett bátran lépett a politika mezsgyéjére is. Filozófiája 1921 áprilisi levelezéséből ismerhető meg, mely szerint

a legjobb lenne, ha a kereszténység teljesen kivonulna a politikából, de míg a katolicizmus politizál, addig ez a protestantizmus számára öngyilkosság volna.

Kritikusai rendre felrótták neki, hogy a román bevonulást követően köszöntötte a román királyt egy debreceni küldöttség élén Nagykárolyban – hozzá kell tenni, Lindenberger János katolikus prépost, Sztankay F. Béla evangélikus gondnok és Freund Jenő hitközségi elnök oldalán. „Sunyi hajdúsági paraszt” – írta róla egy rosszakarója. „Volt már osztrákpárti, demokrata, bolseviki, de még román is. Végtelen forgásában csak egy irányban nem állt meg, a magyar irányban”.  Kritikusai között gúnyneve „Baltazarescu” és „a zsidó püspök” volt,  de még Baltazár zsidó támogatóinak körében is szólásmondás volt, hogy „nekünk egy főrabbink van Debrecenben, ez dr. Baltazár Dezső”.  Maga Baltazár is a bibliai „özönvízhez” és a „pusztai bujdosáshoz” hasonlította a reformátusok – és a zsidók – helyzetét 1921-ben elején,  és az év végén a Rumbach utcai zsinagógában kijelentette, hogy „nekünk, reformátusoknak és önöknek, zsidóknak kell összefognunk, hogy Magyarországot megmentsük”.

A Baltazárhoz való református hozzáállás ellentmondásos volt. Bangha is kifejtette egy helyütt, hogy szerinte „a magyarországi protestánsok két irányba bomlanak. Az egyik a régi magyar protestánsok iránya: gyűlölnek mindent, ami katolikus, és inkább a zsidókkal és a szabadkőművesekkel barátkoznak ellenünk, mint velük ezek ellen”. Ezen irány vezetőjeként Baltazár püspököt jelölte meg. „A többiek inkább névben protestánsok, a katolikusokkal szeretnek dolgozni a destrukció, a szocializmus és ateizmus ellen, és többé-kevésbé nyíltan tagadják a Baltazár-iránnyal való egységüket”. 

A belső megosztottságot tükrözte Sebestyén Jenő, a Kálvinista Politikai Szövetség alapító főtitkárának lapja, a Kálvinista Szemle. Sebestyén a teljes revízió, a szociális reformok, a zsidósággal szembeni gazdasági fellépés és a református politikai érdekképviselet híve volt, s ilyen értelemben bizonyos kérdésekben belső ellenzékként működött.  A folyóirat Ravasszal szemben például Kováts J. István katolikus születésű református lelkész és országgyűlési képviselő jelöltségét támogatta a dunamelléki püspöki posztra, túlságosan liberálisnak tartva – az egyébként hevesen nacionalista – Ravaszt. Marton János református teológus a Kálvinista Szemle hasábjain belső reformot sürgetett, „merevebb, zártabb, keményebb, harciasabb” vallásosságot akart látni. 

Ezzel szemben idézhető Kovács József kaposszentbenedeki református lelkész, aki arról írt a Baltazárhoz köthető Lelkészegyesület hasábjain, hogy „Budapestről” nacionalizmus és antiszemitizmus áramlik a református egyházba.  A református Milotay István 1921 tavaszi cikkében a katolicizmusnak azt javasolta, hogy zárja kordonba a klerikalizmust (ki nem mondva: Banghát), a protestantizmusnak pedig, hogy helyezze karanténba Baltazárt. 

Milotay a protestantizmus számára Luther Márton antiszemita írásaihoz való visszatérést javasolta.

Érdemes megjegyezni, hogy az itt idézett hozzászólók közül egyedül a később a nyilasok oldalán kikötő Milotay javaslatai és jóslatai váltak valóra.

Baltazár pozícióját az a tény is erősítette, hogy a református lelkészek anyagi támogatását is végző, 1907-es alapítású Országos Református Lelkészegyesület (ORLE) alapító elnöke volt. Az ORLE a húszas évek elején a demokratikus reformok protestáns bástyájává vált: 1921 nyári kunhegyesi értekezletükön liberális, szociális és demokratikus egyházat követeltek, mely távolságot tart az államtól. Memorandumuk megvitatását a református zsinat elhalasztotta 1922-re, majd ismét elodázták, végül aztán nem is vették napirendre.  Azonban az egyesület múltját sötét folt is tarkította. Baltazár jobbkezét, Ferenczy Gyula debreceni református teológust, az Országos Református Lelkészegyesület alapító főtitkárát 1921-ben kényszernyugdíjazták, mert a Tanácsköztársaságot „a názáreti által hirdetett istenországként” üdvözölte. Baltazárt ellenben felmentette a református igazolóbizottság.

Az ORLE lapja, a Lelkészegyesület panaszok tengerét közölte református publicisták és vidéki lelkészek tollából. A magyar kálvinizmus „kereszt alatt nyögő egyház”, melyet „a legképtelenebb és leggonoszabb” vádak érik. Lelkészeik ellen „a Regnum Marianum bitang jelszava alatt” „embervadászat”, a „magyar Sion ostroma” zajlik, sorsuk „arculverés, arculköpés, döfés és töviskorona”. A krisztusi szenvedésről szóló panaszok nyilván túlzók voltak: bár protestáns lelkészeket is értek inzultusok,  egyetlen református lelkészt sem öltek meg a fehérterror alatt, ellentétben katolikus papokkal. De Baltazárt, debreceni híveit és az ORLE-t – vagyis a liberalizmussal azonosított reformátusokat – igenis súlyos sérelmek érték az ellenforradalom első éveiben.

A sérelmek egyik fő okozója katolikus és kormánypárti kötődésű Hubert Ottó volt, akit 1920 májusában neveztek ki debreceni főispánnak. Pusztán a tény, hogy katolikus főispánt neveztek ki Debrecen élére, már elegendő lett volna a feszültségekhez, hiszen még kormánypárti, katolikus politikusok is „tapintatlan, ízléstelen” dolognak tartották Hubert kinevezését.  Azonban ezek mellett Hubert az ellenforradalmi közéleti tisztogatások jellegzetes végrehajtója volt: 1920 decemberéig

94 tisztviselőt távolított el a Károlyi-forradalomban és a kommünben való részvétel vádjával, noha 1919. március 24-én ő maga is nyilvános nyilatkozatban állt ki a Tanácsköztársaság mellett a teljes debreceni bírói karral együtt.

Utasítására a helyi Baross Szövetség bírálta felül a debreceni iparengedélyeket, elsősorban a zsidóság kárára.  Tisztogatása tehát törzsökös debreceni reformátusok és a helyi zsidóság pozícióit is sértette. Hubert fő ellenfele Baltazár volt, aki városi törvényhatósági tagként nem félt használni politikai befolyását, emberein keresztül két bizalmatlansági szavazást is kezdeményezve a főispánnal szemben.

Baltazár elnöki iratai között, melyeket a Tisztántúli Református Egyházkerületi Levéltárában lehet tanulmányozni, egyértelmű dokumentumok utalnak arra, hogy a püspök sikerrel egyesítette a helyi törvényhatóság protestáns, zsidó és liberális elemeit. Egy Igazságok című kézirat, mely 1920. december 27-én keletkezett, azt írta, hogy „a Debrecen ősi jellemének, hagyományainak tiszteletben tartására összefogott városi bizottsági tagok már is óriási eredményeket értek el. A város hagyományaitól eltérő főispánt két közgyűlésen, december 22-én és 27-én négy kérdésben, nagy többséggel leszavazták”. A szöveg szerint „méltónak bizonyultunk őseinkhez”. Az iratot „a vezérlő bizottság” írta alá. Egy másik irat, melyben Baltazár december 23-án a bizottsági tagokat szólítja meg, egyértelmű felszólítást tartalmaz, hogy december 27-én menjenek el szavazni, mert feljegyzi majd őket a történelem.

A 27-i szavazáson Márk Endre kezdeményezte a bizalmatlansági szavazást Hubert ellen, elsősorban azzal az érvvel, hogy nem akarták elfogadni az új helyettes főügyészt. A református és zsidó törvényhatósági tagok többségbe kerülte. Hubert a szavazás eredményével szembesülve közölte, hogy őt a kormány nevezte ki, és amíg a kormány és Horthy bizalmát élvezi, addig a helyén marad. A püspök láthatóan igyekezett vezető politikusokat is megnyerni harcának. Baltazár elnöki iratai között szerepel egy válasz Hegedüs Lóránttól, a Teleki-kormány frissen kinevezett pénzügyminiszteréről, december 30-i datálással. E szerint „nagyon köszönöm a szíves üdvözlést, azonban a főispáni kinevezésekbe megállapodás szerint a legnagyobb sajnálatomra nem szólok bele”. Egy 1921. január 1-i cikk szerint Márkot, Baltazár bizalmasát nevezték ki új főispánnak, ám ennek megvalósulása még váratott magára.

Fotó: Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény

A püspök ezen kívül nyilvánosan érdektelennek nevezte őt a protestáns sérelmekkel szemben. A helyi református egyházat ért sérelmek listája pedig igen hosszú volt. Még a román megszállás alatt a debreceni Nagytemplom székeire „üsd a zsidót!” feliratú cetliket helyeztek.

1920 tavaszán megjelentek a Nagytemplomot zsinagógának ábrázoló képek, majd ismét a Nagytemplom üléseire ragasztottak vörös betűkkel gyalázkodó feliratokat.

December 27-én bejelentés nélküli gyűlést tartottak a templom épületében, amiért Baltazárt beidézték a rendőrkapitányságra.  (Kérdéses, hogy a gyűlésekhez egyházi szervezetként szükség volt-e engedélyre: a rendőrség szerint igen, Baltazárék szerint nem). 1921. január 19-én a történelmi estet tartottak volna, melyre a rendőrség nem adott engedélyt. Ugyanígy nem adtak engedélyt január 20-i eseményükre, majd a két nappal későbbi zenedélutánt is betiltották. 

Ekkor következett azonban a korai Horthy-kor legsúlyosabb református-ellenes atrocitása: 1921. január 22-e virradóra – azaz napra pontosan száz éve – kilenc helyre írták fel a nagytemplomban a feliratot, hogy „üsd a reformátust!”, illetve

emberi székletet kentek Baltazár – s korábban maga Kossuth Lajos – székére és az azon heverő zsoltároskönyvre.

Az ablakokat sárral kenték be, hogy betörésükkor ne keltsenek zajt. Bár az utcán volt rendőrőrszem, az utcavilágítás hiánya miatt nem vett észre semmit. Válaszképp a debreceni Szent Anna utcai görögkatolikus templom kertjébe néhány nappal később több megnyúzott rókát hajítottak be.  Ezt követően újabb sérelem volt, hogy a március 11-i ORLE-gyűlést a rendőrség feloszlatta.  A Lelkészegyesület válogatott siralmakkal írta le a helyzetet: „a kálvinizmus rettenetes küzdelmei”, ostromállapot”, „hánytorgó gonoszságok”, „nagy rothadás, a férgek erőre kaptak”, „magyar református Sionunk megszakadt”, „katasztrófa”, „megkövezés”.  A templomgyalázást Baltazár következetesen „pogány gonoszságnak” nevezte, és ígéretet tett a templom újraszentelésére.

A tettesek kilétét máig homály fedi. Ecsedi István debreceni történész, Baltazár barátja naplójában rögtön „az ébredőkre” gyanakodott, és a legtöbb, a témát kutató történész is ezt gyanítja. Az ügy felgöngyölítésére külön budapesti nyomozóbizottságot bíztak meg Czövek Sándor rendőrtanácsos vezetésével, aki néhány nap alatt a helyi egyetemi ifjúság szélsőjobboldali tagjait nevezte meg a sajtóban fő gyanúsítottként, azonban a források eltérnek azzal kapcsolatban, hogy végül jutott-e bármire a nyomozás.  Az esetet követően viszont a lapok rögtön találgatásba kezdtek a tettesek kiléte kapcsán

Az országos sajtóban egyértelmű utalások történtek arra, hogy mivel „lényegbeli” különbség „nincs keresztényeknél”, ezért nyilván egy „kívülálló harmadik” érdekében állt a templomgyalázás. 

A vasvármegyei evangélikusok lapja pedig a határon átszivárgott románokra gyanakodott,  mások viszont a zsidóságot vádolták. A Huberthez köthető Debreczeni Újság kimondatlanul a zsidókat okolta a „merényletért”.  Nem sokkal a templomgyalázást követően látszólag református szemszögből íródott, ám látványosan zsidó fogalmakat használó röplapokat osztogattak a debreceni utcákon. A pamflet felszólította a reformátusokat, hogy „üsd […] az álkeresztény tiszti bitangokat”, ám látványosan a „hitközség” szót használta a református egyházra.  Az indulatok tetőfokra hágtak, a mezőladányi református egyházközség presbitériuma valamivel korábban jegyzőkönyvbe foglalta, hogy „nem engedi[k], hogy még egy Tisza Istvánt veszítsen kálvinista egyházunk”, azaz Baltazár életéért aggódtak.

Igen tanulságos olvasmányok az ország belrendjét védő honvédelmi minisztériumi elnöki C osztály – melynek feladatai a belpolitikai megfigyeléstől a kémelhárításon át a „vörösvédelemig” és azon túl terjedtek – debreceni eseményekre vonatkozó jelentései, melyeket egy vastag kék mappa tartalmaz „A debreceni református nagytemplom meggyalázása ismeretlen személyek által” címmel a Hadtörténelmi Levéltárban.  A rendszerre igen jellemző módon a katonai nyomozók Baltazár ellen nyomoztak, noha egyesek szerint a városi rendőrség is Baltazárt gyanúsította.  Megállapították róla, hogy „segítségével a szabadkőműves és zsidó erők ismét hatalomra óhajtatának jutni”, s ennek bizonyítására magánleveleit lefoglalták, elkobozták pásztorleveleit és vegzálták híveit. Elkobzott leveleiből arra próbáltak következtetni, hogy az amerikai zsidóság támogatja a lelkészt, azonban csak Nagy Hugó louisianai zsidó levelét találták meg, aki a püspök könyveit rendelte meg 1000 korona értékben. Mint írta, Baltazár „világosságot derít abban a nagy sötétségben, melyben szeretett hazánk most van”. A levél egyaránt megtalálható Baltazár elnöki iratai közt, illetve a róla a honvédelmi minisztériumban vezetett mappában.

A nyomozás egyszer arra jutott, hogy kommunisták, másszor pedig arra, hogy „zsidó ébredők” követték el a templomgyalázást, „hogy a különösen most könnyen félrevezethető reformátusságot a katolikusok ellen ingerelve a zsidókérdésről eltereljék a figyelmet”. A nyomozati anyagban nyíltan szerepelt, hogy Baltazár „határozottan . . . kurzus-ellenfél”. A debreceni körletparancsnokság javasolta, hogy az irányító parancsnokság tartóztassa le Baltazárt, ugyanis „rettenetes” lenne, ha „a legnagyobb református egyházkerület a zsidósággal szövetkeznék”. A legárulkodóbb azonban az, a nyomozati anyagban szereplő távirat volt, miszerint „nem is vagyunk kíváncsiak reá, hogy kik voltak”.  Érdekesség, hogy Ecsedi már január 23-án tudott róla, hogy a katonai nyomozók a püspök közvetlen környezetét gyanúsították.  Valószínűleg erre utalt a debreceni körletparancsnokság azon dühös jelentése, miszerint „a zsidók” hamarabb jutnak a rendőrség nyomozati anyagaihoz, mint ők. „Titoktartásról szó sincs”.

Az antant Debrecenben állomásozó katonai bizottsága szintúgy kivizsgálta az ügyet, és Philip Trotter brit százados jelentésében képes volt éppen annyira antiszemitának bizonyulni, mint a magyar katonai nyomozók.

A „templombotrány[t okozó] csoport” vezetőjeként (!) Sághy Lajos debreceni rendőrfőtanácsost nevezte meg, akit kikeresztelkedett zsidóként azonosított. Felrótta neki, hogy protestáns gyűléseket tört fel embereivel, s végül levonta a konklúziót, hogy „Sághy kapitány [sic!] megbízható források szerint a debreceni hithű zsidókhoz kötődik, és olyasfajta kitért zsidó, aki a más vallások és csoportok ellentétjeit használja fel, hogy aztán a zavaros vizekben társai boldogan halászhassanak”.  (A szöveg Sághyra kapitányként utalt, valójában a debreceni rendőrkapitány ekkor Ghyczy Tihamér volt). Jellemző, hogy a magyar nyomozók szerint Sághy azért volt zsidóbérenc, mert a reformátusok pártját fogta, a britek szerint pedig azért, mert református gyűléseket zavart meg.

Szükséges megjegyezni, hogy református oldalról országos szolidaritásról alig lehetett beszélni az ügyben. Bár sok tiszántúli gyülekezet, köztük Hódmezővásárhely kiállt a püspök mellett, kérdéses, hogy mennyire értették meg a konfliktus lényegét. A berekböszörményi református egyházközség presbitériuma például „Rómát” és a „zsidók világuralmát” gyanította a Baltazár elleni lejárató kampány mögött. A tiszaszalkai presbitérium pedig lojálisan jegyzőkönyvbe vette: azért álltak ki püspökük mellett, mert az esperes részéről nyílt kérés érkezett, hogy „Baltazár Dezsőnek . . . legmesszebb menő bizalmunkat . . . fejezzük ki”.  Petri Elek, ekkor már nagybeteg dunamelléki református püspök nem adott ki nyilatkozatot az ügyben. A pozícióját rövidesen megpályázó – és Ravasz Lászlóval szemben 1921 nyarán alulmaradó – Kováts J. ugyan felszólalt, ám beszédében a debreceni liberálisokat és a zsidóságot okolta.

Szücs Dezső református lelkész, pápai kormánypárti képviselő azt nyilatkozta, hogy a debreceni katolikusok és reformátusok együtt gyűlölik a liberális Baltazárt, és „helytelen dolognak tartom, ha valaki [Baltazár] személyét ért támadásokat úgy fogja fel, mint [az] egyház ellen indított küzdelmet”.  A Ráday Gedeon későbbi belügyminiszterhez köthető Protestánsok Országos Szövetsége néhány nappal a templomgyalázást követően nyilatkozatot adott ki – a szabadkőművesség ellen. Sajtóhírek szerint budapesti református vezetők – nem világos, hogy kik – egyenesen arra törekedtek 1921 áprilisában, hogy nyomást gyakoroljanak Baltazár politikai tevékenységének beszüntetésére.  Nagy Sándor neves református teológus és lapszerkesztő egy bekezdésben elítélte az „ördögi” templomgyalázást, majd négy bekezdésben kritizálta Baltazárt, Isten intő jelének nevezve az esetet.  Evangélikus részről a már citált Jeszenszky arra jutott, hogy „személyes bosszú” történt Baltazár ellen, és hogy a valódi protestáns sérelem Hubert katolikus mivolta.  (Érdemes megjegyezni, hogy a fő evangélikus lapnak közel negyedévébe telt, hogy reagáljon az ügyre.). Sebestyén Jenő lapja deklaráltan „távolságot” tartott az eseményektől, kiemelve, hogy „a helyzet kulcsa ott teljesen [Baltazár] kezében van”.

Ennél durvább reakciók is születtek.

A református író, Szabó Dezső sietve vezércikkben magyarázta meg az eseményeket: mint írta, bár az incidens „durva merénylet” volt hitével szemben, Baltazár a magyarságra „halálos veszedelmet” jelent.

„Püspök úr! Az a piszok, ami most az Ön templomi helyén van, az nem annak az ostoba merénylőnek a műve, aki ezt a durvaságot elkövette. Az a szenny az Ön végzetes tévedéseinek kikerülhetetlen, logikus következménye, azt a foltot Ön juttatta oda” – írta nyílt levéllé kanyarodó cikkében.  Véleményét érdemes összehasonlítani a kurzussal szemben álló, ekkor kvázi éhezve élő bátyjának, Szabó Jenő református lelkésznek véleményével, aki a templomgyalázást követően levelezésbe fogott Baltazárral. „Lutherhez látlak hasonlónak, mikor a történeti szavakat mondod: ’Itt állok’” – írta válaszában neki a másik Szabó.

Igaz, a Kálvinista Szemlétől Szabó Dezső is megkapta a magáét: a lap felidézte, hogy az író volt már szociáldemokrata, katolikus (keresztényszocialista) és most lelkes kálvinista is, „a negyedik fordulóról sem mondunk le”.  Hasonlóan a gyulai református egyházközség presbitériuma jegyzőkönyvbe foglalta tiltakozását Szabó ellen. A legegyértelműbb szolidaritási nyilatkozatot jellemző módon a Szegedi Katolikus Kör adta ki, melyet támogatásáról biztosította a debreceni református egyházközséget.  A Lelkészegyesület külön cikket szentelt a budapesti jobboldali lapok gúnyolódó kommentárjai bemutatásának.

Hubert Ottó botrányt követő sorsával kapcsolatban ellentmondásosak a források. A debreceni törvényhatóság bizalmatlansági szavazását követően a kormány felmentette állásából, ennek ellenére februárban már arról szóltak a hírek, hogy Hubert visszautasította a neki felkínált zalai főispánságot, és a debreceni nagytemplom újraavatására látogató országgyűlési delegációt az év márciusában Hubert főispánként fogadta. (A látogatáson részt vettek olyan ismert kormánypárti és ellenzéki politikusok, mint Bernolák Nándor, Drozdy Győző, Kováts J., Orbók Attila és P. Ábrahám Dezső). Kováts J. néhány nappal később a parlamentben szólalt fel ismét a főispán eltávolításának ügyében.  Hubertet a lapok szerint az év júniusának végén váltotta mezőtelegdi Miskolczy Lajos, aki végre református, Tisza egykori bizalmasa volt, s így alábbhagyhattak a heves indulatok a kálvinista Rómában.

Nyitókép: Fortepan / Hirschler Károly

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Nincs semmi baj a szemlézésekkel, sőt.
Ebből a részletes és korrekt írásból kiderül:
Magyarországot 1919-ben Budapesten halálosan megsebesítették,
majd 1920-ban Párizsban kivégezték.
És a tényekből az is világos: ha nincsenek a történetben zsidók: MINDEZ NEM KÖVETKEZIK BE.
Mára Magyarország nem először feltámad, de ugyanazok, ezúttal Párizs helyett New Yorkból, de ugyanazon Budapestről újra kivégzésre készülnek.
Legkorábban 2022-ben, de: ha mindez bekövetkezik, a Biden-választás mintájára, ennek következménye lesz.
Harmadjára a magyarság nem hajtja engedelmesen a fejét ugyanazon sémi bitó alá, ami ma Nyílt Társadalom Soros néven fut és...
... ennek- ha bekövetkezik - lesz negatív oldala a kollaboránsokra nézve is, mindenkire, a DK-tól Momentumig, mind a hat Soros-pártra, és -civilekre...
Másként ugyanis nem fog menni, mert nem mehet.

Ezért lett egy csomó nyelvjárás és változatos népszokás. Elemiben semmit se tanultál?

Tankönyvbe illő "false flag".

Ezek mind tények, de mindig van egy faktor, amire senki nem gondolt.
Csak az a kérdés, AkKOR ki hogyan él vele.
Jó lenne, ha a szomorkodást félretennénk és figyelünk és figyelünk, türelmesen, mosolyogva...

Ausztráliát s csak azért tudták az angolok gyarmatosítani, mert a bennszülöttek 250 nyelven beszéltek.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés